Jane Eyre vs. Büszkeség és Balítélet

Karácsony tájékán az ember kicsit szentimentálisabb hangulatba kerül. Én sem vagyok mentes ilyenkor ettől. Persze próbálom egyensúlyban tartani a dolgokat, s A vörös sárkány című Thomas Harris könyvet nagy elánnal és odaadással olvasom, mégis. Ilyenkor valahogy megérinti az embert a romantika-féleség szele. Így én is áldozata lettem ennek. S emiatt úgy döntöttem, két olyan filmről írok, amik eltérnek a szokásos krimi, sci-fi, horror stílusú filmektől, amik a kedvenceim. Ezért kaptam elő a Jane Eyre és a Büszkeség és Balítélet filmeket.
Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy melyik filmet szeretem jobban, vagy inkább melyiket miért is szeretem. Nem tudtam dönteni. Most úgy gondoltam, szembeállítom a két filmet, a két történetet.

Jane Eyre filmre feldolgozását eddig csak egyet ismertem, Toby Stephens és Ruth Wilson főszereplésével. Tudtam, hogy vannak másik feldolgozások is, de ez annyira tetszett, hogy mást nem is akartam megnézni.

Aztán egyszercsak megláttam Michael Fassbender iMDb-s lapján, hogy belebújt 2011-ben Mr. Rochester "bőrébe". Az felkeltette a kíváncsiságomat. Szuper volt, ennek ellenére most inkább a 2006-ban készült verziót teszem górcső alá.(Azért feltettem ide a 2011-es verzióból egy képet.)

Büszkeség és Balítélet filmben mindenképpen a Keira Knightley és Matthew Macfadyen (2005-ös) verzióját részesítem előnyben.

Azt a sorozatot amiben Jennifer Ehle és Colin Firth a főszereplők (a 1995-ös verzió) meghagyom S. barátnőmnek.
Már csak azért sem szeretem a sorozatot, mert abban Bennet anyuka olyan hisztizéseket és nyafogásokat produkál, olyan hangszínben, hogy attól úgy szimplán a falra mászom.




Nos, ennyit a filmek kiválasztásáról.



   

Jajj. De könnyű volt kitalálni, hogy erről a két filmről beszéljek, de bemutatni... az más. Mert persze mindenki ismeri a filmeket, így semmi újat nem tudok mondani róluk. Viszont a saját gondolataim megoszthatom az olvasóval.

A két főszereplőnő életének kezdete merőben más volt. Míg Jane árván maradt s nagynénje bedugja egy nevelőintézetbe, addig Liza Bennet egy szerető, meleg családban nő fel, s bármennyire is idegbajos édesanyja van, édesapja szeretete kellően segíti őt felnőtté válásában.
Jane egész fiatalkorában fázott, éhezett, az egyetlen szeretett lény, a barátnője is meghalt az intézetben, így nem csoda, ha nem látjuk mosolyogni, boldognak lenni.
Ellenben Liza úgy édesapjával, mint nővérével, s azért néha hugaival is boldogan nő fel. Ha nem is gazdagságban, de aránylag megelégedettségben nőhet fel. Ez meg is látszik a jellemén. Kiegyensúlyozott, vidám lány lett belőle.

Tehát ha a két lány alaptermészetét nézzük, nem csoda, hogy Jane nem tud mosolyogni, nem ismeri a boldogság, a megelégedettség érzését. Ennek ellenére megpróbál kihozni minden jót az életéből, amit csak tud.

Amikor megismerkedik Jane a birtok urával, Mr. Rochester-rel, egy kemény, akaratos, hirtelen haragú és szeszélyes gazdával találja szemben magát. Liza szintúgy egy olyan férfivel találkozik Mr. Darcy személyében, aki lenézi a többieket, nem szeret és nem is akar táncolni, s fitymálva nézi a világot.
Mind a két lány - ahogy szoktam mondani - beletrafált a pont nem megfelelő pasiba.
Két ilyen ellenszenves, tüskés pasit csak és kizárólag azok a lányok kedvelhetnek meg, akikben van bátorság, akik nem félnek attól, hogy egy olyan kemény falba ütközzenek, mint ezek a karcos lelkű férfiak.
S ha jól értelmeztem a filmeket, mind a két férfinek annak ellenére keltette fel a figyelmét Jane, illetve Elizabeth, hogy szerették volna.
S mind a két férfi gazdag és előkelő családból származik, s körülöttük sürgölődnek a szebbnél szebb, ám annál unalmasabb gazdag, illetve férjre vágyó hölgyek.

Amíg Edward Rochester szép lassan megnyílik a lánynak, s kezdik megismerni egymást, rájönnek, hogy valakivel tartalmas beszélgetéseket is tudnak folytatni, addig Fitzwilliam Darcy rájön, hogy valamiért nem bír nem Liza-ra gondolni. Látja, ahogy szeretettel viseltetik mások iránt, s észreveszi, mennyire elüt a család többi tagjától.

Nos, az a furcsa, hogy a Büszkeség és Balítéletben valamiért nem nagyon éreztem meg azt - a fentebb említetteken kívül -, hogy Darcy miért szeretett annyira bele Liza-ba. Olyan érzésem volt a filmnél, mintha egyszerűen csak beette volna magát Darcy bőre alá Liza lénye.

Aztán jön a történet fordulópontja - szerintem -, ami a Jane Eyre-ben szerintem az esküvő (ami végül meghiúsul), illetve Jane megtudja, hogy szerelme már nős, illetve amikor Mr. Darcy bevallja Liza-nak, hogy akarata ellenére beleszeretett és nőül kéri őt, viszont Liza büszkesége és Darcy mondatai felháborítják és elutasítja... Na, ott aztán robbant a bomba.
Úgy gondolom, hogy mind a két lány hatalmas törést élt meg, felborult az addig - alapvetően - jól megszervezett és elképzelt életük, illetve jövőjük. Mind a két lány elmenekült a szeretett férfi elől. Bár amíg szerintem Jane nem szűnt meg szeretni Edward-ot, addig Liza csak akkor kezdett igazán beleszeretni Darcy-ba, amikor megkapta tőle a levelet, amiből sok mindenre fény derült. De mind a két lány elvesztette a szerelmet, a szeretett férfit.

Ahogy szoktam mondani, az idő minden sebet begyógyít. De míg Jane esetében el kellett egy év is teljen, amíg újra viszontláthatta Mr. Rochester-t, addig Liza esetében nem kellett ennyire sok időt várnunk. Viszont mind a két történetben az idő és - persze az írónők kedves csavara, hogy a történet ne rosszul végződjön, kellett hozzá - az események úgy fordultak, ahogy.
Amit viszont furcsállottam, az az volt, hogy amíg a Jane Eyre című könyvben ahogy vége lett a történetnek, azt kaptam meg a filmtől is, még ha pár pillanat erejéig is, a Büszkeség és Balítélet könyvben jobban kibontották a történet befejezését, mint a filmben. Bár nagyon örültem, hogy Donald Sutherland-et kicsivel több ideig láttam a filmben, mégsem így volt vége a történetnek. De ez legyen a film legnagyobb problémája.

Ha összegeznem kell, csak ilyen férfiakat kívánnék az életben. Humoros (bár ezt azért Darcy-ból nem nagyon húztuk ki a film során), egyenes, korrekt és hűséges férfiak, akik tényleg ilyen kedves és aranyos lányokat érdemeltek meg.
Én azért Mr. Rochester-t választanám a két pasi közül. Talán neki több humora volt, s hiába volt szeszélyesebb a hangulata, mint Mr. Darcy-nak, mégis jobban elhittem neki, hogy igenis van még igazi szerelem. (Csak addig hittem persze a szerelemben, míg a film tartott...)

Bronte és Austen még abból a korszakból merítették hőseiket, amikor még az emberek jobban figyeltek egymásra. Ha ma élne a két írónő, kíváncsi lennék, milyen hősöket és hősnőket adnának nekünk.
Mindenesetre szeretettel ajánlom mindenkinek - aki még nem látta, illetve azoknak is, akik már látták - ezeket a filmeket.

E. barátnőm, hogy is mondta Rochester?!
"- Ül. Nem te, Vezér!"