Ha eljön Joe Black.
Régi film. Valamiért ma beleszaladtam újra.
Rájöttem, ez egy megunhatatlan, megismételhetetlen és csodálatos film.
Kevés ilyen van.
Bár nagyon sokáig nem tudtam megnézni. Hiszen túlzottan is bele tudom magam élni. Ebbe nagyon.
Ennek ellenére benne van a top 10 filmjeim között.
Kezdem talán a legcsodálatosabb dologgal: ebben a filmben az utolsó filmkocka-részletig minden a helyén van. Minden kellék, minden kosztüm, minden statiszta, minden mellékszereplő ott van, ahol és ahogy lennie kell. Sőt, minden mozdulat, minden szó, minden sóhaj, minden arcizom-rángás.
S ez kevés filmben ilyen tökéletes.
Mindenkinek ajánlom, aki már elveszített egy családtagot, vagy annak, aki még nem.
NAGYON sok tanítás van ebben a filmben!!! S nagyon sok szeretet.
S a főszereplők!
Quince (Jeffrey Tambor) a maga kis suta, balfék módján szeretetteljes. A feleségét úgy szereti, ahogy egy férfinak kell. Nagyon-nagyon szerettem őt!
Jeffrey Tambor-t láttam már más filmben is, de mégis. Annyira aranyos és kedves mackó volt a filmben, A szeretet tartja össze szinte ezt a férfit.
Az, ahogy elsírja magát, majd az, hogy oda mer menni a nagy emberhez, hogy elmondja, milyen hibát vétett... Az annyira tetszett, olyan elegánssá, gerincsessé tette, hogy nagyon sokszor, ha problémám van, őrá gondolok. Ahogy Quince oda mert állni az apósa elé, azt én is meg kell tudjam tenn. Tudom, hogy ez hülyeség, mert ez "csak" film, mégis, azt használjuk fel az életünkben mankónak, segítségnek, amit tudunk.
S a felesége, Allison (Marica Gay Harden), aki mindent megtesz, hogy édesapja szeretetét elnyerje, de legalább vegye észre, hogy Ő mennyire szereti.
Majd ott van Drew (
Jake Weber), akinel minden mozdulatában benne vannak a gondolatai (utólag visszanézve ledöbbentő, mennyire előre meghatározott volt minden mondata, lépése). Szinte első pillanattól fogva tudjuk, ki, hol áll, pozitív, vagy negatív szereplő. Őróla is tudjuk, mégis... Nagyon tetszett az alakítása.
A bájos és finom Susan (Claire Forlani), aki úgy élvezi édesapja rajongását, hogy mégsem tűnik elkényeztetett kislánynak, viszont határozottan tudja némely dolgokban, hogy mit akar, s némely dolgokban mégis mennyire óvatos, érzékeny.
Claire Forlani talán az egyetlen olyan színésznő, akit olyan gyengédnek, kedvesnek, érzékeny embernek tartok, amilyen egy igazi-igazi nő kell legyen szerintem. Sosem leszek ilyen, hiszen nem is ilyen az alkatom, de sebaj. Szóval más filmekben is láttam már őt, mégis ez az a film, amit Neki találtak ki, ez az Ő filmje.
S a két FŐszereplő, Bill Parrish (Anthony Hopkins) és Joe Black (Brad Pitt), akik minden mozdulatából köteteket lehetne írni. A határozott cégvezető, aki sok-sok ember felett uralkodik és a férfi, aki körül annyi titokzatosság leng.
Anthony Hopkins mindig is nagy-nagy kedvencem volt. Egy zseni, egy géniusz.
Benne van a kedvenc 10 színészem között.
Bárki, bármennyire is morog a Hannibál filmekre (Bárányok hallgatnak, Hannibál), mégis zseni az "öreg". Olyan élethűen alaktotta azt a szerepét, hogy sokáig csak úgy tudtam ránézni, mint aki furán őrült.
Amikor azonban ezt a filmet néztem, valahogy átértékeltem Mr. Hopkins-hoz való gondolataimat. Ugyanis nem tudtam volna mást elképzelni erre a szerepre. Tényleg vannak olyan szerepek, amik egy-egy színészre lettek teremtve, kitalálva. Valahogy ez a William Perrish-féle dolog is így működött.
Brad Pitt. Ő mindig is nagyon érdekes színész volt nekem. Nagyon jó színésznek tartottam, de mégis valahogy mindig vártam Tőle valami gixert, ami kiderül, hogy mégsem jó színész, csak egy szép pofika.
Ez a film azonban eloszlatta minden kétségemet.
Annyira profin állt a szerepéhez, hogy az csodaszámba megy nekem.
Van pár olyan jelenet a filmben, amin mindig ledöbbenek
A történet nem lenne nagyon bonyolult...
Van egy 65. születésnapjához közeledő férfi, aki egy hatalmas média-cég feje, s most kívánja eladni ezt. Közben pedig elkezd fájni a mellkasa, ami elgondolkodtatja, mit is hagyna ott az életben. Két lánya hol tart az életben, ő mit mutathatna fel, ha elszámoltatásra kerülne sor.
De közben egy hangot hall álmából felébredve, illetve a szívét szorító görcs közben.
"Igen." S amikor az a hang jelzi, hogy az ajtó előtt áll, kiderül, a Halál annyira személyesen jött el érte, hogy emberi formát vett fel. Csakhogy az a fiatalember, akinek a testét "kölcsönvette, az épp a fiatalabbik lányával ismerkedett meg, mielőtt elütötte pár autó.
Szóval a bonyodalom megtörtént. A Halál a vacsoraasztalnál ül és sok dologban gyermeki naivitással áll, némely dologban pedig évezredes bölcsességgel.
A huncutság annyi a dologban, hogy a hatalmas céget fondorlatos módon el akarják orozni, a Halál pedig beleszeret egy lányba. S nemcsak a bölcs idősebb férfit, de annak lányát is magával akarja vinni.
A történet persze nem a természetfeletti dolgok miatt fantasztikus, hanem azért, mert olyan igazságokra, fontosságokra világít rá és teszi fel a sorsfordító kérdéseket játszi könnyedséggel - miközben jól szórakozunk - hogy az ledöbbentő.
Nagyon sok olyan mondat van a filmben, amit azóta idézgetek. Elnézést, de ezeket le kell it írnom.
"- Szereted Drew-t?
...
Sehol egy csipetnyi izgalom, egy sóhajnyi borzongás. Annyi bennetek a szenvedély, mint két cinkében. Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól. Fakadj dalra, lejts dervis táncot.
- Ó, csak ennyi?
- Igen. Légy eszelősen boldog, vagy legalább légy rá nyitott."
"Tudom, hogy közhely, de a szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni. Azt mondom, légy fülig szerelmes és olyat találj akit őrülten szeretsz és aki ezt viszonozza. Hogy találhatsz rá?! Hagyd az eszedet, hallgass a szívedre, mert most nem dörömböl. Az az igazság kicsim, hogy enélkül nincs értelme élni. Ha szerelem nélkül mész végig az úton, olyan, akkor egyáltalán nem is éltél. De meg kell próbálni. Ha nem próbálod meg, nem is éltél."
"Légy nyitott! ki tudja? Becsaphat a villám."
Odavagyok Anthony Hopkins-ért. Olyan bölcsen mondta ezt el, hogy az valami fantasztikum volt.
Ekkor döbbentem rá, hogy én még tényleg nem voltam úgy igazán szerelmes. Ezt az érzést nem tapasztaltam még meg. De ez van. Hogy nyitott vagyok-e rá? Nem tudom. Talán. Kerner Tibor mostanába sokat segít ennek a megvalósításában.
Volt egy olyan pillanat is, amit Kisizé barátnőmmel mindig így hívtunk: Piff, puff, nyekk.
(Nem mondom el, hogy hol volt ez. Aki látta a filmet, vagy megnézi, tudni fogja, hol van ez a jelenet.)
"- Az jutott eszembe, hogy ha itt, így lefoglalod magad, hogy megy a munkád? Mármint máshol?
- Mikor reggel borotválkoztál, mást is csináltál.
- Hogy érted?
- Ötleteid támadtak, tervezgettél, döntéseket hoztál, igaz?
- Igen, azt hiszem.
- Akkor érted. Míg az egyik részed csinál valamit, egy másik részed más valamit csinál, ami talán még a munkádat is segíti. Igaz?
- Persze.
- Akkor érted, miről beszélek. Gratulálok, Bill! Ezt szorozd meg a végtelennel, helyezd az örökkévalóságba és még így sem láthatod teljesen, amiről beszélek."
"- Szerelmes.
- Ühüm.
- Ő szeretni?
- Ühüm.
- Ó tudni, maga ki?
- Tudja, mit érez. ...
- Kisdiák a fejében. ... Csak az a virág akarom látni, ami porban nyugvó, békés jómagamon fekszik.
...
- De nem vagyok egyedül. Kellek valakinek.
- Szép, hogy megesett Veled. Mint aki jön szigetre vakációra. A napon nem megégni, csak barnulni. Aludni, de nem csípni a szúnyog. De igaziból ez megtörténik, ha sokáig marad. Inkább a szép képet vinni haza, ami most a fejedben van. Nem lenni bolond! Mi is egyedül lenni itt. Ha szerencse van, talán elvinni magunkkal néhány szép képet.
- És van elég szép képed?"
- teszi fel a kérdést a Halál. S elgondolkodtató. Vannak szép képeink, szép emlékeink? Volt miért eddig élni? Van mire emlékezni, vagy emlékezniük másoknak rólunk?
Sok kedvenc mondatom közül egy másik, amikor arra ad választ, hogy honnan tudjuk, hogy szeretnek? "Mert tudja a legrosszabbat rólam és elfogadja."
Csodálatos. Amikor tudjuk a másikról tényleg a legrosszabbat és mégis tudjuk őt szeretni. Na, ezt tényleg valahol úgy lehet definiálni, hogy az igazi szerelem.
S mi a film lényegi mondata?!
"Semmi sem biztos, csak a halál és az adó!"
Aki tartozott már adóhatóságnak, az tudja, mennyire igaz ez a mondat.
Egyrészt. Ha felületesen gondolkodunk, ez a lényeg. De azt hiszem, ennek a filmnek sokkal-sokkal mélyebb értelme is van.
Fontos, hogy mit hagyunk a világnak magunkból. Mit teszünk az életünkben, ami igazán fontos?!
"- Nem kérded, ki vagyok? Nem számít, hogy én ki vagyok. Tudod, ki vagyok.
- Te vagy... Te vagy... Te vagy Joe.
- Igen. Joe vagyok. És megígérem, hogy a tiéd lesz, amit a kávézóban találtál."
Érdekes volt még az is számomra, hogy amíg Bill arra a kérdésre, hogy: "Ki vagyok?" megválaszolta, hogy ki "Joe", addig Susan nem tudta kimondani az igazi nevét. Talán ezzel is érzékeltette a rendező, hogy Bill már mennyire közel van a Halálhoz, s Susan pedig nem? Vagy ebbe csak én magyarázom bele a dolgokat?!
"Most is szeretlek. Mindig szeretlek."
S talán az egyetlen olyan mondat, ami ellágyítja a film mélységét:
 |
| "Ne nyald a seggem. Látszani fog a boncolásnál." |
Jaj, ebből a filmből inkább úgy érzem, mindent le kellene írni, minden szavát. Maximum egy-két kis rövidke dialógust lehetne kihagyni, ami csak elmagyaráz némely dolgokat. De talán még azok is fontosak.
Nagyon szeretem ezt a filmet. Talán látszik.
Nem tudok elfogulatlanul beszélni soha - szinte -, de erről a filmről aztán pláne nem.
Apu halála után ez valahogy még inkább a szívembe vésődött. Nem is szeretem sokszor megnézni, mert mindig végigbőgöm az egészet. De mégis olyan csodás, olyan komoly.
Nehéz háttérrel, s egy, az édesapjától örökölt napló miatt elgondolkodó, kezdődő igazságérzettel és lelkiismerettel. Nagyjából ez volt Jackson "Jax" Teller egy rövidke, kacikás mondatban. Amit viszont Charlie hozzátett a szerepéhez, az szerintem sokat lendített a sorozaton. Fiatal kora ellenére nagyon jó érzéssel és jó aránnyal játszotta a fiút, aki gonosztevő, gyilkos is és mégis valami kicsavart módon szerethető, szexi és jószívű.
Vagyis előtte volt, de akkor is később jöttem rá, hogy ő Ő volt. 
