Mostanában egyfolytában ilyen filmekbe botlok. Bár valszeg vonzom is...
Először talán a Glee-ben találkoztam ezzel a dologgal.
Nem is, először az egyik kedvenc könyv-sorozatomban. (Fekete Tőr Testvériség)
Blaylock és Qhuinn szerelme. Nehezen vettem rá magam, hogy elolvassam a könyvet, amiben két igencsak szexi és izmos és harcos pasi (elnézést) fiatalember lesz szerelmes egymásba. Vagyis ők valahol már tizenévesen is szerelmesek voltak, csak talán egyikük sem tudta kifejezni rendesen...
Szóval ott kezdődött azt hiszem ez az egész meleg-téma iránti érdeklődésem.
Hogy ez divat? Teszek rá. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a fúú, de divatos emberke. Ami érdekel, az akár divatos, akár nem, akkor is érdekel. (Pl.: én még kábszeres korában oda voltam Robert Downey Jr.-ért, nem kellett nekem Nr.1-es fizetet színész legyen).
Szóval ez a meleg-téma nem a divat miatt érdekel, inkább a divat hozta elő jobban, hogy ráérezzek, engem nem is az érdekel, ha két férfi szerelmes egymásba, mert különösebben nem érdekel, hanem az, ha a két EMBER szereti egymást.
Hogy nem vagyok romantikus? Nem, azt hiszem az vagyok, csak ezt is a magam módján.
Szóval igazából nem is Blay és Qhuinn kettősével kezdődött ez a fura felállás, hanem Butch és Vishous kapcsolatával. Az ő fura kapcsolódásuk, vonzódásuk egymáshoz, az valahogy elkábított, elvarázsolt.
Butch betegsége, az, hogy csak és kizárólag V gyógyíthatta meg, s később is rendszeresen az ő "isteni" keze tudta visszahozni Butch-ot az életbe, vagyis ő űzte ki belőle az Omega borzalmát... Ez nekem valahogy több volt, mint sima haveri, Red Sox-barátság.
Szerettem is ezt a párosítást, de mégis Melissa jobban illet az én lelkemnek Butch-hoz, mint V.
 |
| RDJ, mint Butch. |
 |
| Chris Hemsworth, mint V. |
Érdekes, mert a Bosszúállók c. filmben visszakaptam azt a két színészt (együtt), akiket elképzeltem Red Sox-nak és V-nek (Robert Downey Jr. és Chris Hemsworth.) Vicces volt látnom kettejük fura kapcsolatát. És igen könnyen el tudtam képzelni egy filmben is az FTT-beli párosítással.
Aztán megtudtam, hogy V mégsem meleg, vagyis megjelent Jane a színen és odalett minden bi- féle gondolatom Róla. Amivel nem is volt baj, hiszen Jane és V kapcsolata nagyon megtetszett.
De jött a két srác, Blay, aki Saxton-nal volt sokáig és Qhuinn, aki sokáig nem bírta kimondani, hogy szerelmes Blay-be... S ez az elnyelt érzelem, tudatbefolyásolás valahogy rá is nyomta a bélyegét az életére.
Zavarban olvastam a szerelmük kapcsolatát, a kibontakozást, hiszen ez tőlem azért eléggé távol állt mindig... Honnan tudhatnám, két pasi milyen úgy...?! Mit is érdekelt eddig engem... (Most sincs másképp, hiszen az kettejük dolga.. nemde?!)
Nos, a könyv vége aztán - számomra kicsit túlságosan is - happy end-es lett. De megszoktam, s itt már megértettem, hogy két srác igenis szeretheti egymást. Mert ők is emberek, ők is szeretetre, szerelemre vágynak. Csak ők nem egy másik nemű lényben találják meg a párjukat..
Aztán jött a Glee, ahol Kurt-ot megismerve egy tündéri kis meg nem értett meleg sráccal ismerkedtem meg.
Drukkoltam Neki, hogy túlélje a középiskola kemény mindennapjait, átéreztem a kiközösített helyzetét (vallásos gyerekként majd ugyanezt kaptam én is meg az osztály- ill. iskolatársaktól, csak más felhanggal). Úgyhogy drukkoltam annak, hogy fel tudja vállalni magát, az érzéseit...
Aztán jött egy srác, Blane és megváltozott minden. Úgy drukkoltam értük, nekik, hogy majd görcsbe állt a kezem.
Meg kellett küzdjenek a saját korlátaikkal, félelmeikkel, s amikor végre rájöttek, hogy igenis együtt jobb, kiderült, hogy tényleg, hiszen együtt sokkal inkább elfogadták őket, erősebbek voltak együtt. Persze az sem volt hátrány, hogy Blane előző sulija sokkal toleránsabb volt az ő másfajta beállítottságához.
Ekkor jutott el hozzám, hogy igazából miért drukkolok nekik, miért érzem azt, hogy valahogy velük tudok érezni. Mert visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor engem közösítettek ki az iskolából, pedig én "csak" vallásos voltam. Illetve kicsit más, mint a többiek, de mégis.
Szóval a megkülönböztetés mindig fájdalmas és mindig hülyeség. De valahogy ez mégis bele van kódolva a társadalomba, az emberekbe.
Majd jött egy film, ami elvarázsolt teljesen. Az amúgy is nagy kedvencemről, Matt Bomer-ről már előtte is tudtam, hogy a "másik csapatban játszik", ami a White Collar-ban nem is izgatott... De ebben a filmben - az előző blogbejegyzésem erről a filmről szól, Igaz szívvel - valahogy megláttam a felnőtt kapcsolatot is, bár inkább az AIDS felőli oldalról, hogy hogyan kell azt lássák ezek az emberek, hogy a szeretteik "hullanak, mint a legyek". Szép film volt, s egyben egy szívfacsaró is...
Már írtam róla bővebben, úgyhogy itt nem részletezem.
S ez a film lökött rajtam egy nagyot, amikor beleszaladtam a Fiúk a klubból című sorozatba.
És elvarázsolódtam.
Találkoztam egy kissráccal - a filmben csak, sajna - és ő egy annyira szerethető, kedves, tündéri és mégis rosszfiú volt, hogy beleszerelmesedtem.
S ahogy néztem a sorozatot, rájöttem, ezek a meleg srácok is ugyanolyan nagyjából, mint én, mint bármelyik más EMBER.
Vannak félelmeik, vágyaik, szerelmesek, élnek, túlélnek, gonoszak, fifikásak, szerények, bújósak, kedvesek, jók, rosszak és ugyanúgy tartanak attól a társadalomtól, amitől én, amitől mindannyian... Félnek attól, hogy kiközösítik őket, vagy félnek attól, hogy nem fognak társra találni, vagy átverik őket ugyanúgy, mint minket... másokat, heterókat.
És a szalagavatón ha megjelenik - a bár meghívott, de nem várt - kedves, ugyanúgy kibújik egy srác is a bőréből örömében, mint bármelyik más lány, fiú...
S ez még csak az első évad volt...
Rájöttem, hogy tényleg soha, de soha nem szeretnék nővel kapcsolatot létesíteni, mert a leszbikus párok majdhogynem idegesítettek.
A fiúk nem, persze, mert az ember lánya elnézegeti a srácok izmait, szexi mosolyait, kéjes vigyorait...
Úgyhogy köszönettel minden rosszakarómnak, szívesen nem mondom el senkinek, így elmondom hát mindenkinek, hogy nem vagyok meleg.
De nem gyűlölöm, nem utálom őket.
Viszont ez a sorozat teljesen elvarázsolt komolyan.
Ugyanolyan problémáik voltak ezeknek a srácoknak, mint más fiatalnak, csak kicsit még bonyolultabb életük volt.
Hiszen nemcsak a hetero emberek pfúj-olásaival is szembe kell nézniük, de saját kissé még nehezebb életükkel is meg kell küzdjenek.
Nagyon tetszett a sorozatban az a meleg srác anyukája, aki foggal-körömmel védi a fiát, hogy ne különböztessék meg őt másoktól, hogy ugyanolyan gyerekkora, szeretetben eltöltött fiatalkora lehessen, mint másoknak.
Aztán jönnek a szerelmek és jönnek a bajok..
Na, itt aztán a "kis gyerek kis baj, nagy gyerek nagy baj" elve tökéletesen megmutatkozott.
S amin aztán még inkább megdöbbentem, azok a HIV fertőzött és AIDS-es emberekkel eltöltött mindennapok voltak.
Hogy ha egy srác beleszeret egy HIV fertőzött másik srácba, akkor hogyan kell együtt éljenek, hogyan tudnak boldogan egy fedél, netán egy ágyban is élni...
Ami viszont felháborított, az az egyik epizódban lejátszódó fura történet volt... (s tudtommal ezek nemcsak sima fikciós történetek voltak)
Az egyik főszereplő HIV fertőzött volt, de igazából tünetmentes.
Odafigyelt az életére, hogy egészségesen étkezzen, mozogjon, mindent megtett azért, hogy a betegség ne hatalmasodjon el rajta...
Aztán megismerkedett egy fiatal sráccal, aki kedveseket mondott Neki, s úgy elcsavarta a fejét, mint a pinty.
S amikor felment a sráchoz, hogy beszélgessenek, hogy kicsit másoktól elszeparálva is együtt lehessenek, a srác le akart feküdni ezzel a főhősünkkel... ami még nem is lett volna ésszerűtlen, de ami ezek után jött, azon ledöbbentem.
Tudta, hogy a pasi (főiskolai tanár) HIV fertőzött, mégis védekezés nélkül akart Vele lenni... hogy miért?! Mert ő is meg akart fertőződni, hogy átélhesse azokat a fájdalmakat, azokat a gondolatokat, amiket a tanár, amiket a beteg ember átélt.
S miután - teljesen érthetően - Tanár úr elküldte a bánatba, másnap megtudtuk, hogy elment egy buliba, ahol kimondottan olyanok voltak, akik szintén meg akartak fertőződni. S az aktus meg is történt...
Ledöbbentem.
Aztán eszembe jutott egy exmunkatársam.
Öngyilkos lett a srác anno. Hogy miért, az most nem is lényeges. De túlélte.
Leugrott egy magas épületről és bár betonra esett, túlélte. Évekig vakarták össze szegénykének a testét az orvosok... Amit elmesélt, már attól elfáradtam, hogy hány műtéte volt...
Aztán elkezdtük arról beszélgetni, hogy mivel lett bölcsebb azóta.
S amin ledöbbentem: örült, hogy öngyilkos lett. Hogy ezt átélte.
Azt mondta, hogy mindenkinek át kellene ezt élnie, mert Neki mennyire megváltozott azóta az élete. Mennyivel jobb lett...
Sajnáltam.
Aztán vagy véletlenül, vagy szánt szándékkal, de elütötte egy vonat. Nem tudom, hogy ez újabb öngyilkosság volt-e, vagy sem... mégis.
Elgondolkodtam az eseten. Nem szeretnék ilyent átélni... ezeket az érzéseket inkább nem élném át, már hogy milyen HIV fertőzöttnek lenni, vagy egy öngyilkosságot túlélni...
Vannak tényleg olyan érzések, olyan dolgok az életben, amit NEM SZERETNÉK ÁTÉLNI!
Nagyon tetszett a sorozatban az a meleg srác anyukája, aki foggal-körömmel védi a fiát, hogy ne különböztessék meg őt másoktól, hogy ugyanolyan gyerekkora, szeretetben eltöltött fiatalkora lehessen, mint másoknak.Aztán jönnek a szerelmek és jönnek a bajok..
Na, itt aztán a "kis gyerek kis baj, nagy gyerek nagy baj" elve tökéletesen megmutatkozott.
S amin aztán még inkább megdöbbentem, azok a HIV fertőzött és AIDS-es emberekkel eltöltött mindennapok voltak.Hogy ha egy srác beleszeret egy HIV fertőzött másik srácba, akkor hogyan kell együtt éljenek, hogyan tudnak boldogan egy fedél, netán egy ágyban is élni...
Ami viszont felháborított, az az egyik epizódban lejátszódó fura történet volt... (s tudtommal ezek nemcsak sima fikciós történetek voltak)
Az egyik főszereplő HIV fertőzött volt, de igazából tünetmentes.
Odafigyelt az életére, hogy egészségesen étkezzen, mozogjon, mindent megtett azért, hogy a betegség ne hatalmasodjon el rajta...
Aztán megismerkedett egy fiatal sráccal, aki kedveseket mondott Neki, s úgy elcsavarta a fejét, mint a pinty.
S amikor felment a sráchoz, hogy beszélgessenek, hogy kicsit másoktól elszeparálva is együtt lehessenek, a srác le akart feküdni ezzel a főhősünkkel... ami még nem is lett volna ésszerűtlen, de ami ezek után jött, azon ledöbbentem.
Tudta, hogy a pasi (főiskolai tanár) HIV fertőzött, mégis védekezés nélkül akart Vele lenni... hogy miért?! Mert ő is meg akart fertőződni, hogy átélhesse azokat a fájdalmakat, azokat a gondolatokat, amiket a tanár, amiket a beteg ember átélt.
S miután - teljesen érthetően - Tanár úr elküldte a bánatba, másnap megtudtuk, hogy elment egy buliba, ahol kimondottan olyanok voltak, akik szintén meg akartak fertőződni. S az aktus meg is történt...
Ledöbbentem.
Aztán eszembe jutott egy exmunkatársam.
Öngyilkos lett a srác anno. Hogy miért, az most nem is lényeges. De túlélte.
Leugrott egy magas épületről és bár betonra esett, túlélte. Évekig vakarták össze szegénykének a testét az orvosok... Amit elmesélt, már attól elfáradtam, hogy hány műtéte volt...
Aztán elkezdtük arról beszélgetni, hogy mivel lett bölcsebb azóta.
S amin ledöbbentem: örült, hogy öngyilkos lett. Hogy ezt átélte.
Azt mondta, hogy mindenkinek át kellene ezt élnie, mert Neki mennyire megváltozott azóta az élete. Mennyivel jobb lett...
Sajnáltam.
Aztán vagy véletlenül, vagy szánt szándékkal, de elütötte egy vonat. Nem tudom, hogy ez újabb öngyilkosság volt-e, vagy sem... mégis.
Elgondolkodtam az eseten. Nem szeretnék ilyent átélni... ezeket az érzéseket inkább nem élném át, már hogy milyen HIV fertőzöttnek lenni, vagy egy öngyilkosságot túlélni...
Vannak tényleg olyan érzések, olyan dolgok az életben, amit NEM SZERETNÉK ÁTÉLNI!
De vissza a sorozathoz.A két főszereplő srác nagyon szimpatikus volt számomra.
A pasi (Brian - Gale Harold), aki macsó, aki mindenkit csak egyszer, reptében is a legyet... S még saját bevallása szerint is csak egy dolog miatt él... (nem kell leírjam, hogy miért, ugye?!)
Aztán megjelenik egy 21, nem 20, nem 19, vagyis 18. Na jó, 17 éves srác (Justin - Randy Harrison), aki első pillanatra ugyanolyan egyéjszakás kalandnak indul, mint a többi...Aztán hihetetlen ragaszkodásával, vidámságával, csökönyös szerelmével felkavarja az állóvizet Brian életében. Aki hiába ragaszkodik foggal-körömmel a régi életéhez, a Nála ezer és egy dologban sokkal érettebb Justin felnyitja nemcsak az ő szemét, de másokat is, hogy az egoista Brian nem is olyan önző mindig.
Persze történnek izgalmas dolgok a két sráccal, mégis valahogy ezt a szerelmet tartom igazinak... Ez a mindig, mint a rossz lemez, újra vissza hozzá, újra ugyanahhoz az emberhez... mert az élet így kerek... VELE.
Kettejük humorral, drámával teli folytatásos szerelmes regénybe illő történetét végig izgultam a sorozatban.
Hogy nem olyan vége lett, ahogy én vártam?! Hát, ez van.
De ez azért is történhetett így, mert az igazán főszereplő-főszereplő srác (Michael - Hal Sparks) nem bírta megszerettetni öt évadon keresztül sem annyira magát velem, hogy az ő utolsó, nagy monológja hiányozzon az életemből..
De megkaptam. Bár az utolsó mondata azért tetszett Mickey-nek. Megfontolandó.
"S ahogy a disco úrnője, az isteni Gloria Genoir mindig énekelte nekünk: túl fogjuk élni!"
I will survive...
S a végére itt egy olyan igazi szexis kép Brian-ról és Justin-ról.
