2015. szeptember 25., péntek

Fura blog fura elemzéssel... avagy a Black Dagger Botherhood-tól a Queer as Folk-ig

Érdekes.
Mostanában egyfolytában ilyen filmekbe botlok. Bár valszeg vonzom is...

Először talán a Glee-ben találkoztam ezzel a dologgal.

Nem is, először az egyik kedvenc könyv-sorozatomban. (Fekete Tőr Testvériség)

Blaylock és Qhuinn szerelme. Nehezen vettem rá magam, hogy elolvassam a könyvet, amiben két igencsak szexi és izmos és harcos pasi (elnézést) fiatalember lesz szerelmes egymásba. Vagyis ők valahol már tizenévesen is szerelmesek voltak, csak talán egyikük sem tudta kifejezni rendesen...

Szóval ott kezdődött azt hiszem ez az egész meleg-téma iránti érdeklődésem.

Hogy ez divat? Teszek rá. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a fúú, de divatos emberke. Ami érdekel, az akár divatos, akár nem, akkor is érdekel. (Pl.: én még kábszeres korában oda voltam Robert Downey Jr.-ért, nem kellett nekem Nr.1-es fizetet színész legyen).

Szóval ez a meleg-téma nem a divat miatt érdekel, inkább a divat hozta elő jobban, hogy ráérezzek, engem nem is az érdekel, ha két férfi szerelmes egymásba, mert különösebben nem érdekel, hanem az, ha a két EMBER szereti egymást.
Hogy nem vagyok romantikus? Nem, azt hiszem az vagyok, csak ezt is a magam módján.

Szóval igazából nem is Blay és Qhuinn kettősével kezdődött ez a fura felállás, hanem Butch és Vishous kapcsolatával. Az ő fura kapcsolódásuk, vonzódásuk egymáshoz, az valahogy elkábított, elvarázsolt.
Butch betegsége, az, hogy csak és kizárólag V gyógyíthatta meg, s később is rendszeresen az ő "isteni" keze tudta visszahozni Butch-ot az életbe, vagyis ő űzte ki belőle az Omega borzalmát... Ez nekem valahogy több volt, mint sima haveri, Red Sox-barátság. 
Szerettem is ezt a párosítást, de mégis Melissa jobban illet az én lelkemnek Butch-hoz, mint V.





RDJ, mint Butch.
Chris Hemsworth, mint V.

Érdekes, mert a Bosszúállók c. filmben visszakaptam azt a két színészt (együtt), akiket elképzeltem Red Sox-nak és V-nek (Robert Downey Jr. és Chris Hemsworth.) Vicces volt látnom kettejük fura kapcsolatát. És igen könnyen el tudtam képzelni egy filmben is az FTT-beli párosítással.





Aztán megtudtam, hogy V mégsem meleg, vagyis megjelent Jane a színen és odalett minden bi- féle gondolatom Róla. Amivel nem is volt baj, hiszen Jane és V kapcsolata nagyon megtetszett.

De jött a két srác, Blay, aki Saxton-nal volt sokáig és Qhuinn, aki sokáig nem bírta kimondani, hogy szerelmes Blay-be... S ez az elnyelt érzelem, tudatbefolyásolás valahogy rá is nyomta a bélyegét az életére.
Zavarban olvastam a szerelmük kapcsolatát, a kibontakozást, hiszen ez tőlem azért eléggé távol állt mindig... Honnan tudhatnám, két pasi milyen úgy...?! Mit is érdekelt eddig engem... (Most sincs másképp, hiszen az kettejük dolga.. nemde?!)

Nos, a könyv vége aztán - számomra kicsit túlságosan is - happy end-es lett. De megszoktam, s itt már megértettem, hogy két srác igenis szeretheti egymást. Mert ők is emberek, ők is szeretetre, szerelemre vágynak. Csak ők nem egy másik nemű lényben találják meg a párjukat..



Aztán jött a Glee, ahol Kurt-ot megismerve egy tündéri kis meg nem értett meleg sráccal ismerkedtem meg.
Drukkoltam Neki, hogy túlélje a középiskola kemény mindennapjait, átéreztem a kiközösített helyzetét (vallásos gyerekként majd ugyanezt kaptam én is meg az osztály- ill. iskolatársaktól, csak más felhanggal). Úgyhogy drukkoltam annak, hogy fel tudja vállalni magát, az érzéseit...
Aztán jött egy srác, Blane és megváltozott minden. Úgy drukkoltam értük, nekik, hogy majd görcsbe állt a kezem.
Meg kellett küzdjenek a saját korlátaikkal, félelmeikkel, s amikor végre rájöttek, hogy igenis együtt jobb, kiderült, hogy tényleg, hiszen együtt sokkal inkább elfogadták őket, erősebbek voltak együtt. Persze az sem volt hátrány, hogy Blane előző sulija sokkal toleránsabb volt az ő másfajta beállítottságához.
Ekkor jutott el hozzám, hogy igazából miért drukkolok nekik, miért érzem azt, hogy valahogy velük tudok érezni. Mert visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor engem közösítettek ki az iskolából, pedig én "csak" vallásos voltam. Illetve kicsit más, mint a többiek, de mégis.
Szóval a megkülönböztetés mindig fájdalmas és mindig hülyeség. De valahogy ez mégis bele van kódolva a társadalomba, az emberekbe.


Majd jött egy film, ami elvarázsolt teljesen. Az amúgy is nagy kedvencemről, Matt Bomer-ről már előtte is tudtam, hogy a "másik csapatban játszik", ami a White Collar-ban nem is izgatott... De ebben a filmben - az előző blogbejegyzésem erről a filmről szól, Igaz szívvel - valahogy megláttam a felnőtt kapcsolatot is, bár inkább az AIDS felőli oldalról, hogy hogyan kell azt lássák ezek az emberek, hogy a szeretteik "hullanak, mint a legyek". Szép film volt, s egyben egy szívfacsaró is...
Már írtam róla bővebben, úgyhogy itt nem részletezem.


S ez a film lökött rajtam egy nagyot, amikor beleszaladtam a Fiúk a klubból című sorozatba.
És elvarázsolódtam.
Találkoztam egy kissráccal - a filmben csak, sajna - és ő egy annyira szerethető, kedves, tündéri és mégis rosszfiú volt, hogy beleszerelmesedtem. 
S ahogy néztem a sorozatot, rájöttem, ezek a meleg srácok is ugyanolyan nagyjából, mint én, mint bármelyik más EMBER.
Vannak félelmeik, vágyaik, szerelmesek, élnek, túlélnek, gonoszak, fifikásak, szerények, bújósak, kedvesek, jók, rosszak és ugyanúgy tartanak attól a társadalomtól, amitől én, amitől mindannyian... Félnek attól, hogy kiközösítik őket, vagy félnek attól, hogy nem fognak társra találni, vagy átverik őket ugyanúgy, mint minket... másokat, heterókat. 


És a szalagavatón ha megjelenik - a bár meghívott, de nem várt - kedves, ugyanúgy kibújik egy srác is a bőréből örömében, mint bármelyik más lány, fiú... 


S ez még csak az első évad volt... 


Rájöttem, hogy tényleg soha, de soha nem szeretnék nővel kapcsolatot létesíteni, mert a leszbikus párok majdhogynem idegesítettek.
A fiúk nem, persze, mert az ember lánya elnézegeti a srácok izmait, szexi mosolyait, kéjes vigyorait...

Úgyhogy köszönettel minden rosszakarómnak, szívesen nem mondom el senkinek, így elmondom hát mindenkinek, hogy nem vagyok meleg.

De nem gyűlölöm, nem utálom őket.

Viszont ez a sorozat teljesen elvarázsolt komolyan. 

Ugyanolyan problémáik voltak ezeknek a srácoknak, mint más fiatalnak, csak kicsit még bonyolultabb életük volt.
Hiszen nemcsak a hetero emberek pfúj-olásaival is szembe kell nézniük, de saját kissé még nehezebb életükkel is meg kell küzdjenek.

Nagyon tetszett a sorozatban az a meleg srác anyukája, aki foggal-körömmel védi a fiát, hogy ne különböztessék meg őt másoktól, hogy ugyanolyan gyerekkora, szeretetben eltöltött fiatalkora lehessen, mint másoknak.
Aztán jönnek a szerelmek és jönnek a bajok..

Na, itt aztán a "kis gyerek kis baj, nagy gyerek nagy baj" elve tökéletesen megmutatkozott.

S amin aztán még inkább megdöbbentem, azok a HIV fertőzött és AIDS-es emberekkel eltöltött mindennapok voltak.

Hogy ha egy srác beleszeret egy HIV fertőzött másik srácba, akkor hogyan kell együtt éljenek, hogyan tudnak boldogan egy fedél, netán egy ágyban is élni...
Ami viszont felháborított, az az egyik epizódban lejátszódó fura történet volt... (s tudtommal ezek nemcsak sima fikciós történetek voltak)

Az egyik főszereplő HIV fertőzött volt, de igazából tünetmentes.
Odafigyelt az életére, hogy egészségesen étkezzen, mozogjon, mindent megtett azért, hogy a betegség ne hatalmasodjon el rajta...
Aztán megismerkedett egy fiatal sráccal, aki kedveseket mondott Neki, s úgy elcsavarta a fejét, mint a pinty.
S amikor felment a sráchoz, hogy beszélgessenek, hogy kicsit másoktól elszeparálva is együtt lehessenek, a srác le akart feküdni ezzel a főhősünkkel... ami még nem is lett volna ésszerűtlen, de ami ezek után jött, azon ledöbbentem.
Tudta, hogy a pasi (főiskolai tanár) HIV fertőzött, mégis védekezés nélkül akart Vele lenni... hogy miért?! Mert ő is meg akart fertőződni, hogy átélhesse azokat a fájdalmakat, azokat a gondolatokat, amiket a tanár, amiket a beteg ember átélt.
S miután - teljesen érthetően - Tanár úr elküldte a bánatba, másnap megtudtuk, hogy elment egy buliba, ahol kimondottan olyanok voltak, akik szintén meg akartak fertőződni. S az aktus meg is történt...

Ledöbbentem.

Aztán eszembe jutott egy exmunkatársam.
Öngyilkos lett a srác anno. Hogy miért, az most nem is lényeges. De túlélte.
Leugrott egy magas épületről és bár betonra esett, túlélte. Évekig vakarták össze szegénykének a testét az orvosok... Amit elmesélt, már attól elfáradtam, hogy hány műtéte volt...
Aztán elkezdtük arról beszélgetni, hogy mivel lett bölcsebb azóta.
S amin ledöbbentem: örült, hogy öngyilkos lett. Hogy ezt átélte.
Azt mondta, hogy mindenkinek át kellene ezt élnie, mert Neki mennyire megváltozott azóta az élete. Mennyivel jobb lett...
Sajnáltam.
Aztán vagy véletlenül, vagy szánt szándékkal, de elütötte egy vonat. Nem tudom, hogy ez újabb öngyilkosság volt-e, vagy sem... mégis.
Elgondolkodtam az eseten. Nem szeretnék ilyent átélni... ezeket az érzéseket inkább nem élném át, már hogy milyen HIV fertőzöttnek lenni, vagy egy öngyilkosságot túlélni...
Vannak tényleg olyan érzések, olyan dolgok az életben, amit NEM SZERETNÉK ÁTÉLNI!

De vissza a sorozathoz.
A két főszereplő srác nagyon szimpatikus volt számomra.
A pasi (Brian - Gale Harold), aki macsó, aki mindenkit csak egyszer, reptében is a legyet... S még saját bevallása szerint is csak egy dolog miatt él... (nem kell leírjam, hogy miért, ugye?!)
Aztán megjelenik egy 21, nem 20, nem 19, vagyis 18. Na jó, 17 éves srác (Justin - Randy Harrison), aki első pillanatra ugyanolyan egyéjszakás kalandnak indul, mint a többi...

Aztán hihetetlen ragaszkodásával, vidámságával, csökönyös szerelmével felkavarja az állóvizet Brian életében. Aki hiába ragaszkodik foggal-körömmel a régi életéhez, a Nála ezer és egy dologban sokkal érettebb Justin felnyitja nemcsak az ő szemét, de másokat is, hogy az egoista Brian nem is olyan önző mindig.
Persze történnek izgalmas dolgok a két sráccal, mégis valahogy ezt a szerelmet tartom igazinak... Ez a mindig, mint a rossz lemez, újra vissza hozzá, újra ugyanahhoz az emberhez... mert az élet így kerek... VELE.

Szenzációs volt kettejük párharca... Ahogy Justin levakarhatatlanul, mint egy ragaszkodó kiskutya, lóhol Brian után, aki pedig hiába akarja unos-untalan semmibe venni, mindig elé penderül és mindig belebotlik és egyszerre már csak azt látom, hogy nem is bír nélküle meglenni...
Kettejük humorral, drámával teli folytatásos szerelmes regénybe illő történetét végig izgultam a sorozatban.
Hogy nem olyan vége lett, ahogy én vártam?! Hát, ez van.
De ez azért is történhetett így, mert az igazán főszereplő-főszereplő srác (Michael - Hal Sparks) nem bírta megszerettetni öt évadon keresztül sem annyira magát velem, hogy az ő utolsó, nagy monológja hiányozzon az életemből..
De megkaptam. Bár az utolsó mondata azért tetszett Mickey-nek. Megfontolandó.


"S ahogy a disco úrnője, az isteni Gloria Genoir mindig énekelte nekünk: túl fogjuk élni!"

I will survive...

S a végére itt egy olyan igazi szexis kép Brian-ról és Justin-ról.


Egy kis mozgás... sok-sok filmmel

Ki tud felsorolni ebből a kis klip-ből a legtöbb film címet?
Szerintem zseniális...
Hogy a West Side Story-tól egészen a Pulp Fiction-on a Footloose-ig mindenféle film benne van... ZSENIÁLIS!!!

https://www.youtube.com/watch?v=kVJu9AMJJr4

2015. május 25., hétfő

Tiszta szívvel - nyitott lélekkel


Aki kicsit is prűd, az úgy, ahogy van, lapozzon egy nagyot a blogbejegyzéseim között az előzőhöz, következőhöz, de semmiképp se nézze, olvassa ezt tovább!


Ugyanis most egy olyan filmet fogok méltatni és méghozzá igen pozitívan, ami meleg férfiakról szól, s ha nem is pornó-filmes szinten, de mégis, elég sokat mutatott a film dolgokból... Szóval értitek, a 15 karikás dolgokból.

Nos.
Hogy hogyan akadtam bele a filmbe?
Szokásos kutatásom, hogy színészek filmjeit nézem, nem szimplán csak filmek között lapozgatok... nos szóval ez a szokásom.
A mostani színészem - Matt Bomer - volt.
A White Collar c. sorozatot nagyon szeretem, talán már emlegettem is...
De őt is nagyon tisztelem, hiszen igazán klassz és nem kevésbé iszonyat szexi színész. 

S beleakadtam ebbe a filmbe.
Aztán jóó sokáig nem néztem meg, mert időhiányban szenvedtem...

S épp angol-tanulós-estét tartottunk barátnőmmel, amikor mesélte, hogy Alföldi Robi egyik rendezését látta előző nap az egyik Bp-i színházban. Nos, én kicsit pirulva mondtam neki, hogy nagyon tisztelem Alföldi Róbert munkáját, nagyon szeretem őt, mint színészt, de nem hinném, hogy végig bírnék nézni egy általa rendezett darabot, mert én ahhoz túl prűd vagyok.
Nos, este amikor hazaértem, beleakadtam ebbe a filmbe és elkezdtem nézni.
Kiderült, hogy még sem vagyok én ám olyan nagyon prűd, mert ezt a filmet - igaz, egy-két helyen kevés pirulással - de végignéztem.
Nos, nem óóriási problémák voltak a filmben... már ha az ember lányát nem zavarja a meleg férfiak látványa, mozgása, egy-két elejtett képkocka...

J. R. Ward utolsó előtti könyvét végigolvastam, amiben két - igaz vámpír, de mégis - srác szerelme a téma... de az könyv volt, úgy képzeltem el, ahogy én akartam... Szóval... Na, mindegy.
Ne is akadjunk fenn ezen a dolgon.

A film. Már hogy a Tiszta szívvel c. film. Nem meleg-film, de mégis az. 
Nekem sokkal-sokkal többről szól.

Egy olyan ismeretlen vírusról szól a film, ami talán még mindig, ma is félelmetes... borzalmas.
Az immunrendszer teljes leállása itt a probléma...
Egy sima náthába is bele tud halni valaki? Sajnos igen, sokan meghaltak ebben az AIDS nevű borzalomba.

De itt, ebben a filmben valahogy nekem sokkal személyesebb, sokkal verejtékszagúbb a dolog.

Belelátunk egy olyan zárt világba, ahogy az emberek (pasik most éppen) egyrészt büszkén vállalják magukat, hogy mások, mint mások, másrészt pedig nem tudják vállalni magukat.


Megismerünk egy pasit, Ned Weeks-et (Mark Ruffalo - s most nem zöldül be ebben a filmben, hiába vártam), aki egy zsidó, meleg pasi. Nem fiatal már, de szeretetre vágyik, illetve szerelemre, talán. Csak még nem tudja.

Van is egy srác, aki nagyon tetszik neki, de mindenki másnak is az a srác tetszik, elég híres is - meleg-körökben -, úgyhogy nagyjából rá sem néz - Bruce Niles (Taylor Kitsch - szőkén... éédes volt nagyon)  - Ned-re, úgyhogy főszereplőnk csak éli a saját életét...

Vagyis élné... ugyanis egyik barátjuk meghal. Aztán még egy... S Ned rájön, hogy itt valami nagyon nem stimmel.

Megismerkedik egy doktornővel Dr. Emma Brookner (Julia Roberts totál smink nélkül, lenyalt hajjal... hááát, furán nézett ki, na...), aki - bár tolókocsiban van, mégis - olyan hévvel dolgozik, ami tényleg egy kemény, bár elhivatott emberre vajaz.

S belekezd egy olyan kampányba, amit még a saját barátai is elleneznek. Hiszen ki akar a meleg-témáról beszélni? Ki akarna betegekről beszélni, pestisről, ami terjed és ami nagyon gyorsan elviszi a megbetegedetteket...

S Ned felvállalja ezt a problémát, tévéről tévére, esélyről esélyre próbál segítséget kérni a betegség kutatásához, minden centért.
Saját testvére is hátat fordít neki, hiszen ő beteg. Pszichológushoz kellene járjon... meleg. Az betegség.

Itt jegyzem meg, nem tudom erre a választ. Kiskoromban azt tanították, a Bibliában olyan dolgokat olvastam erről, ami azt mondja, hogy ez nem jó dolog. De mégsem értem. Nem hiszem, hogy mindenki, aki a saját neméhez vonzódik, az degenerált lenne. Nem tudom elítélni őket. Nem tehetem. Mert azzal valahogy úgy érzem, én is rasszista lennék. Ez a film pedig pont azért tetszik, mert nem ellene, nem mellette teszi le a voksát, egyszerűen csak elmondja egy ember, egy pár egy csoport életét, halálát.

Visszatérve a filmhez. Ned kénytelen minden kommunikációs eszközt bevetni, amit csak tud, s megtudja, hogy a The Times-nál van egy srác, aki meleg. Igaz, hogy csak a divatról ír, de akkor is.
Felix Turner - Matt Bomer. A pasi úgy robban be a filmbe, mint egy bomba. Szexi, s azt éreztem már az első pillanatban, hogy valamit titkolt Ned elől.
Később kiderült, hogy mit. Édes volt...
S a két pasi randizni kezd.
Egy szexi és egy okos.
Valahogy úgy éreztem, ennél jobb színész-választás nem is lehetett volna.
Felix pedig beleszeret Ned-be, vagy Ned Felix-be? Ki tudja. Nem mondhatok el minden titkot a filmből.

Vagy egy évvel ezelőtt beszélgettem egy barátnőmmel a fent említett könyvvel kapcsolatban. Azt mondta, kimondottan szexinek tartja, ha két férfi szerelmeskedik. Amit eddig borzalmas ötletnek tartottam.
Nos, ez most sem sssssokat változott, viszont a történetben annyira adja magát, annyira kézenfekvő és szép a kapcsolatuk, hogy ledöbbentem, mennyire nem zavart az a pár kocka, amit mutattak. Szerintem pont azért, hogy érzékeltessék, ők igenis tényleg szeretik egymást.

Nos, Mark hogy hogyan játszotta el ezt, nem tudom, de zseniális volt. Néha emlékeztetnem kellett a film alatt magam arra, hogy igen, ő játssza Hulk-ot és igen, van felesége és három gyereke.
De akkor is...

Aztán a mesébe illő szerelembe belepiszkít a betegség, a halál. Első kézből látjuk, milyen az, ha a kedvesednél robban az a bizonyos "AIDS-bomba".

Borzalmas látvány volt. De gondolom ezért is kellett ez a film valahol.
Sokkal-sokkal közelebbről érezzük át a borzalmat... S itt kezdődik a film Golden Globe-díjat nyert része. (Oké, már hamarabb is, de itt még inkább a pofámba vágják a színészi zsenialitást.)
/Matt Bomer kapta a Golden Globe-ot!!!! Ezúton is szívből gratulálok Neki érte! Megérdemelte!!!!/

"Magam alatt vagyok. Az ember sír és sír, míg úgy érzi, már nem tud sírni. És aztán tovább sír."

Lehangoló, felemelő, nagyon bensőséges az a része a filmnek, amiben megmutatja mind a két oldalt. A beteg, aki nem tud mit tenni, néha jobban van, néha optimista, néha pedig rosszul és úgy érzi, nem bírja már tovább... de mit tehet? Kúszik tovább a fürdőszoba felé, amennyire az erejéből telik.

Vagy épp a másik, a társa, aki egészséges, nem fogy le semennyit a csodás alakjából, hiszen a szerelme olyan szexi és csodás volt, most pedig csak csont és bőr. Látja azt, hogy az, akit szeret, a mindennapi, könnyűnek látszó dolgokat nem tudja megtenni. Ágyneműcsere, mosások tömkelege... Lefürdetés, hiszen a párja mozdulni alig bír... Szóval egy 45 éves férfi egy 35 éves férfit szinte pelenkáz, mert az már annyira beteg, mint egy öreg-öregember. S közben pedig nem ölelheti meg rendesen, nem adhat neki csókot, hiszen azzal akár egy sima mezei náthát is átadhat neki, s abba belehalhat.

Bevallom őszintén, mindig szexinek és - nem érdekel, hogy meleg, vagy sem - ellenállhatatlannak tartottam Matt Bomer-t, s ebben a filmben pedig megláttam őt 45 kilósan (talán) és olyan szörnyű állapotban, ahogy el sem tudnám képzelni.

Ha meg akarta mutatni a film, hogy mi lesz egy haldokló AIDS-essel, hogy hogyan fog kinézni, akkor azt tökéletesen jól ábrázolták.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kisfiú, aki egy másik kisfiút akart szeretni.
Egy nap végül megtalálta a szerelmet. Csodálatos volt....
A szívem facsarodott és szakadt meg a történettől.

Mondjam azt, hogy zseniálisra készítették? Nem lehet, hiszen ez egy igaz történet és a főszereplő tényleg átélte ezt a borzalmat. Nagyon sok ember a mai nap is átéli ezeket a borzalmakat, akár meleg, akár nem, akármilyen módon fertőződik meg.
Csak azt tudom, hogy nagyon mélyen érintett ez a film.
Azt hiszem, sokkal mélyebben, mint mostanában bármelyik másik.

S utoljára még ideteszem azt a képet, amit nem emlékszem, hogy benne lett volna a filmben, de mégis... számomra a film ez a kép.



Much Ado About Nothing, avagy Sok hűhó semmiért

Mindig is a szívem csücske volt Shakespeare Sok hűhő semmiért c. műve.

Aztán amikor megláttam a Kenneth Branagh által rendezett filmet /1993/, elaléltam.
Minden tökéletes volt benne számomra. Ilyennek képzeltem el a szereplőket. 
A környezet csodás volt, a szereplők zseniálisak, a szöveg - mintha lehetne más - tökéletes volt, úgyhogy én ott és akkor vesztem el teljesen.




Akkor döntöttem el, hogy egyszer meg fogom érteni szóról szóra, hogy mit énekelt a férfi a filmben.
Tudtam, hogy lefordítva mit énekel, de akkor is...



Emma Thompson és Kenneth Branagh, vagy Kate Beckinsale és Robert Sean Leonard, illetve Keanue Reeves és Denzel Washington, hogy csak a nagyon fontos színészekről beszéljek.
Ők mind-mind tökéletesek voltak a szerepükre.
Zseniális volt minden a filmben. Tényleg. Csak ajánlani tudom.


Aztán nem olyan régen meghallottam, hogy újra feldolgozták Shakespeare vígjátékát.
Kicsit megmosolyogtam a dolgot, hiszen a '93-as filmet nem lehet űberelni.
Nos, nem is próbálták meg. Valahogy teljesen más lett a film.


Viszont zseniális színészekkel tették újra mindezt, illetve roppant érdekes volt, hogy amíg a Kenneth Branagh-féle film tele volt színnel, zsibongással, ez a 2012-es verzió másképp bájolta el az embert.
Fekete-fehér film volt végig, mai autókkal, ami ruhákban, mai stílusba átültetve és mégis a régi, dicső fénnyel ragyogott a történet.

A főszereplők nem voltak mind elsőre ismerősek, de három férfinek mégis egyből mondtam a nevét. És nagyokat nevettem, amikor megtudtam, kiket játszanak a filmben.

Először is nagy kedvencem, Alexis Denisof volt a legmeglepőbb számomra Benedetto szerepében.
Hiszen őt még anno a Buffy a vámpírok rémé-ben láttam utoljára. 
Aztán ott volt Castle. Elnézést, Nathan Fillion. Hahotáztam, amikor megláttam, hogy ő Lasponya. Zseniálisan próbálta mindenkinek elmagyarázni, hogy ő "egy szamár".



Érdekes. Shakespeare miért volt ennyire oda vajon a szamarakért? A Szentivánéji álomban is azt hiszem Zubolyt változtatta szamárrá.
Na, mindegy.

Aztán ott van Leonato, a házigazda. Clark Gregg. Mindent el tudtam volna képzelni Róla, csak azt nem, hogy egy ilyen filmben szerepelni fog. De kellemesen csalódtam, sőt! Zseniálisan szerepelt. Csodás mosolya van, huncut szeme, szóval tökéletes volt. 

A lányokra áttérve... Hááát, izé és ecet.
Amy Acker-t utoljára a Person of Interest-ben láttam, Hero szerepében Jillian Morgese abszolute nem volt nekem ismerős.
Mint kiderült az önéletrajzából, nem is csoda.
Ashley Johnson-t viszont megismertem a Mi kell a nőnek? c. filmből. Ő Margaret-et játszotta.


Nos, nem csoda, hogy azokkal a színészek szerepeltek a filmben, akik. Josh Wheldon rendezése volt, aki úgy a Firefly-t, a Buffy-t, vagy épp az Angel-t rendezte. De ott van még a a Dollhouse és a Bosszúállók.

Úgyhogy igazából kezdek is megsértődni, hogy Robert Downey Jr.-t miért nem szerepeltette, vagy épp Chris Hemsworth-öt. Milyen jó lett volna Bob Benedetto-nak?!
Na, mindegy. 


Ez a film is szuper volt. Shakespeare most sem forgolódott szerintem a sírjában.
Megérdemel egy estét, bármennyire nincs benne túl sok szín.


2015. május 24., vasárnap

A tíz leghíresebb táncjelenet filmekből

Valahol találtam egy szuper kis youtube-os összeállítást.
Összeszedték a tíz legjobb táncos jelenetet, amit filmben láthattunk eddig. Nos, nagyjából én is ezekre szavaztam volna és nagyjából így. 
Az első helyre bizonyosan azt tettem volna, ami itt lett.
Aki meg akarja nézni a youtube-os verziót, annak itt van, szeretettel ajánlom:

https://www.youtube.com/watch?v=wb9u2f_pbD0&feature=em-subs_digest-vrecs

Akit viszont inkább itt, írásban érdekel, annak szeretettel ajánlok egy-egy képet a filmből, vagyis a táncokból.

Akkor kezdjük!


A 10. hely: Mary Poppins /1964/






























Ha Julie Andrews van egy filmben, az nagy valószínűség szerint szenzációs lesz. Már 1964-ben is az volt. Főleg, hogy még Dick Van Dyke is benne van a dologba, aki abban az időben igen elbűvölő pasi volt. Aki még nem látta ezt a filmet, az feltétlenül nézze meg. Nemcsak a szereplők miatt, de amúgy is...



9. helyezett: Frakkban és klakkban /1935/




























Fred Aster nem tudom, hogy miért csak a 9. helyezést kapta, hiszen ő igen meghatározója volt a filmek táncos betéteinek, hiszen talán ő vele kezdődött el minden (azt hiszem). De akkor is...
Én sajnos ezt a filmjét nem láttam, de zseniális táncos volt, úgyhogy szava nem lehet az embernek ellene.



8. helyezett: West Side Story /1961/































Nagyon-nagyon régen láttam ezt a filmet. Olyan Rómeó és Júlia a hatvanas évek Amerikájában.
Ami igazán klassz volt, hogy az egyik főszereplő Natalie Wood volt, akit nagyon-nagyon szeretek. Szerintem zseniális színésznő volt. Sajnos korán meghalt. Ez a mű viszont patent, tökéletesen ott van minden a helyén...



7. helyezett: A Rocky Horror Picture Show /1975/

























Nem láttam még ezt a művet, de a zenei betéteit azért eléggé ismerem már. Nemsokára beszerzem egy tékából a filmet. Kíváncsi vagyok rá. Klassz lehet. A zenéje zseniális...



6. helyezett: Flashdance /1983/


























Jennifer Beals sosem fog elfelejtődni. Ugyanis ez a film örökre megmarad a világban. Nem túl bonyolult történet, viszont annál több eltökéltség, és eszement jó zene jelzi ezt a művet.
Mai napig is a leginkább ennek a filmnek a zenéire szeretek tornázni. Igen produktív zenéje van.



5. helyezett: Grease /1978/























Szerintem az évszázad egyik legjobban összehozott filmje lett ez a Pomádé, vagy mi a szösz.
Olivia Newton-John és John Travolta örök emlék lesz mindenkinek. S a számok is a filmből.



4. helyezett: Szombat esti láz /1977/


























Nos, John Travolta ezzel a filmmel és ezekkel a táncmozdulatokkal beleégette magát az örökkévalóságba. Szerintem nincs olyan ember, aki ne tudná, hogyha valaki így mozdul, hogy az a Saturday Night Fever-ből van. A film is jó volt, meg a zenék is, de Travolta egyszerűen zseniális.



3. helyezett: Footloose /1984/























Nos, megnéztem úgy az 1984-es, mint a 2011-es verziót is.
Nem is tudom, melyik kezembe harapjak emiatt a dolog miatt. Ugyanis az 1984-es verzióban Kevin Bacon szerepel, aki zseniális színész, s mint kiderült, még táncolni is tud. No meg a zenék... az a régi zseniális rock'n'roll! Szuper film!
Aztán láttam a 2011-es verziót is, s abban Kenny Wormald és Julianne Hough, no meg Andie MacDowell és Dennis Quaid (Tiszteletes és a felesége szerepében) egyszerűen észbontóak voltak.
S akkor már ne is beszéljek Blake Shelton-ról, akit nem ismertem volna meg, ha nem találkozom ezzel a filmmel... Szóval minden klappolt ebben a két filmben. 



2. helyezett: Dirty Dancing /1987/
























Csodálkoztam volna, ha a dance-man nem lett volna benne ebben a listában. De ez csak természetes. Patrick Swayze egész életét a tánc és a film fonta át. Bár nagyon szirupos, kislányoknak való történetű film, de mégis. Tényleg megérdemli szerintem a második helyet. Hallgatni, látni kell... Ennyi. 



És az első helyezett természetesen: Ének az esőben /1952/























Ehhez igazából semmit nem tudok hozzátenni. Aki még nem látta ezt a filmet, az nagyon-nagyon sajnálhatja. Aki viszont már látta, tudja, hogy miért ez lett a legeslegeslegeslegklasszabb tánc-betétes film. Mert ez a legeslegeslegjobb!!! Gene Kelly egyszerűen zseniális! Őt csak utánozni lehet, ismételni soha!!!!






És erről jut eszembe! Nem hagyhatom ki a zúj kedvencemet!