Víruscsapda, avagy egy kis pszichoanalízis

Chris Pine nekem eddig jó omen volt arra, hogy nem lehet olyan rossz a film, csak nem fogja marhasághoz adni a nevét. Nos, azt hiszem, nem minden színésznél igaz ez. Csak óvatosan az agarakkal.

/Ugyanabban az évben készítette ezt a filmet, amikor a Star Trek filmet is, ami nekem szuper volt! Miért is ne lett volna?! Úgyhogy sokat vártam ettől a filmtől is, bár felkészültem rá, hogy horror./

Van négy fiatal (Danny - Lou Taylor Pucci, Brian - Chris Pine, Bobby - Piper Perabo és Kate - Emily VanCamp), akik egy autóval utaznak. Gondoltam első pillanatban, lemennek a tengerpartra szörfözni, hiszen az autó tetején két szörfdeszka virít. Aztán amikor egy apuka a kislányával az út közepén megkéri őket, hogy segítsenek neki, a srácot azzal a felkiáltással, hogy a kislány már fertőzött, kikerülik az autót és elhúznak. Nem sokáig, mert a saját autójukból kifogy az üzemanyag. (Bocs, négy fiatal közül senki nem vette észre, hogy az üzemanyag kijelző mit mutat???!) Visszamennek és tisztítószerrel (semmi különleges vegyszerrel, vagy valami ilyesmivel) letakarítják az autó elejét és széles cellux-szal lezárják a kocsi hátulját, ahova apját és lányát bezárják és azzal az autóval továbbindulnak.

Kiderül, hogy a világ megfertőződött valamivel.

Egy városba érve a kislányt ott hagyja a fiatalok csapata Bobby-val, az egyik fiatal lánnyal. Csakhogy Bobby - míg a fiúk a városban keresnek valami vakcinát - segít a kislánynak (aki bent marad a kocsi hátuljában) az oxigént  magához venni, de közben a kabátja véres lesz.

Valahogy nálam innen egyenes volt az út... Hehe... már értem, mi lesz. (Gondoltam én!)

Tovább indulnak, találnak egy golf-klubbot, ahol kint arénáznak, meg randalíroznak és hülyéskednek a pályán egy "sort".

Ami számomra elég fura volt. Hiszen ha a világ kihalna és én maradnék egyedül, vagy négyen maradnánk barátok egyedül rajta, nem hiszem, hogy az lenne a legjobb játékom egy golf klubban, hogy az épület ablakait kiüssem egyenként golf-labdákkal.

S hogy nem néznek körbe a parkban...?! Persze, hogy vannak ott emberek, akik majdnem megölik őket, viszont akkor derül ki - számukra is, amit mi már sejtünk, nézők - hogy Bobby megfertőződött. A golf-klubbos társaság azonnal elküldi a négy fiatalt, akik kényszeredetten, de beszállnak az autóba és elhajtanak. Egy - lezárt - benzinkútnál megállnak s Brian kiteszi Bobby-t az autóból pár üveg vízzel és némi élelmiszerrel.
Hiába kéri a lány, hogy hadd menjen velük, hiszen egyedül marad, nem engednek neki és a nagy semmi közepén ott hagyják a lányt.

Na, itt viszont már kezdett érdekelni a film. Mert ez már hivatalosan is felháborított...

Ha nem is olyan csuda klassz ez a történet, de bele tudtam magam képzelni... (nem  nagy örömmel persze). 

Én vajon mit tennék ebben az esetben? Ott hagytam volna? Neeeeem. Na, nézzük tovább...

S még fel sem ocsúdtam, amikor egy autóban két nő jön velük szemben az úton, s miután a fiatalok kérnek üzemanyagot, de azok nem adnak, lazán lelövik őket. Mármint Brian lelövi őket.
Igen hevesen felhúztam a szemöldököm. S kriminológiai tanulmányaim rögtön elkezdtek kattogni a fejemben...
De folytatódott a film.

(Nos én, akinek az egyik nagy kedvence a Supernatural, nem lepődök meg egy olyan dolgon, hogy egy elhagyott házban egy kutya halott emberből "majszoljon". De valahogy ebben a filmben ez röhejes volt... Ezzel a résszel szerintem csak borzolni akarták a idegeim. Nem sikerült. Már szagot kaptam, egy másik cselekmény jobban lekötötte az agytekervényeimet.)

De térjünk vissza Brian-ra. Miközben a két nőt a kocsijukban lelövi, az egyik még vissza tud lőni és combon találja Brian-t.

S innentől kezdődött számomra tényleg a film. Valahogy itt találtam meg azt az értelmet, ami miatt - talán - megértem, hogy miért vállalta el Chris Pine a szerepet.

Ugyanis ez nem egy horror, vagy zombi, vagy világvége film volt, ahogy először gondoltam. Ez egy kő kemény pszichológiai tanmese volt.
S ez csak itt esett le (teljesen). Tudom, tollpihe-effektus.

Ugyanis ha a világ megfertőződött egy betegséggel, ha azzal, hogy valaki vére rád kerül, s attól halálosan megfertőződsz, mi lesz veled? Meghalsz. Ezt Te is tudod. De mi van, ha egy számodra kedves ember fertőződik meg???

Azt hiszem, a 2012 című filmben mondta a főhős, hogy nem hiszi el, hogy az emberek ne lennének részvéttel és segítséggel a másik iránt, ha egy világ méretű probléma jönne. Na, ez a film megmutatta, hogy igen, az emberek kivetkőzhetnek önmagukból, emberségükből, részvétükből.

Elgondolkodtam, hogy én mit tennék, ha a barátaimmal egy ugyanilyen esetben lennék? Nem tudhatom, hogy mi lenne a lépésem, hiszen valószínűleg abban a helyzetben kellene legyek, hogy dönteni tudjak. De mégis. Merem remélni, jól döntenék. Azt hiszem (remélem) az emberség győzne bennem. Vagyis egy öngyilkos-jelölt vagyok? Hiszen ha nem hagynám el a fertőzött "emberemet" (barát, családtag, stb.), biztosra vehetném, hogy elkapom tőle a halálos kórt. Vagyis? Vagyis önként dugnám a fejem a hurokba. Vagyis öngyilkos-jelölt lennék... Tiszta sor.

De mégis...

Aztán belegondoltam a mai életünkbe. Ahogy egymással bánunk. Embertársainkkal, szeretteinkkel, ismeretlenekkel.

Sokszor segítek felszállni idősebbeknek, vagy nagyobb táskával, kiskocsival utazó embereknek vonatra, ha bemegyek a városba (Bp-re). S nagyon sokszor mások ráncos homlokával kerülök szembe. Néha pont azon látok ideges tekintetet, akinek segíteni szeretnék. Miért? Miért?! S ez fájdalommal tölt el.

Nem kell ide egy világméretű járvány, hogy ne legyünk hajlandóak a másik felé fordulni, belenézni a szemükbe. Elég a sima, mezei életünk. Hiszen minden pillanatban, amikor látok egy dülöngélő embert, a frászt kapom, hogy ő vajon részeg, vagy épp cukros és rosszul van? Segítsek neki, vagy nem?
S ha valaki felém hajol az utcán miért hátrálok és zárkózom olyan gyorsan be a kis csigaházamba?
De akár azt is nézhetem, hogy azokkal, akikkel együtt élünk, akiket párunknak, szerelmünknek, szeretteinknek tartunk (tisztelet a kivételnek és Ancinak) mennyire ismerjük, vagy engedjük, hogy megismerjen?!

S a film csak folytatódott... hogy hogyan, arra már szinte nem is voltam kíváncsi, hiszen az én vezérhangyám innentől érdekesebb lett, mint a film. (Bocsánat a rendezőnek, de remélem valahol ezt akarta elérni, hogy mi éljük bele magunkat ebbe a dologba.) Hogy hogyan lesz vége? Azt eszemben sincs elmesélni. Szenvedje végig mindenki a filmet, vagy tekerjen a végére, ha tudni akarja. De én azért hagynám, hogy erre a belső-zombi utazásra elvigyen a film.

Jajj! S ez az egész pszicho-blabla és analízis egy alapvetően - számomra - csapnivaló filmből indult ki... E. barátnőm! Ez már kóros!!!

S fertőző!!!