Kémes sci-fi, alias Alias

Külön meglepetéssel szolgált egy nagyszerű sorozat számomra.

Sokáig arrébb lökdöstem a DVD-k között lapozgatva ezt a sorozatot. Tévében amikor néztem belőle részeket, soha nem értettem, hogy mi a bánatról van szó. Olyan kusza volt. (Meg kell vallanom, azóta más sorozattal is jártam így, a Rejtéllyel. SZUPER sorozat az is, de az már egy másik blog-bejegyzés tárgya lesz.) Aztán egyszer csak eljött az ideje, hogy ezt is megnézzem.

Az első részt még úgy fél szemmel néztem csak, az időbeni ugrálások miatt kicsit szétestem. Aztán mire véget ért a rész, már teljes figyelmem a képernyőre szegeztem.

Az első évadot seccperc alatt végignéztem.

S egyszercsak elkezdtem felfigyelni valamire. 

Mintha ez a sorozat nem csak szimplán egy CIA-s sorozat lenne, ahol a főszereplőnő kettősügynököt játszik.

Ez ennél több. S nem tökéletesen egyértelmű, hogy ki a jó és ki a rossz. Ügyesen kijátszanak minket nézőket a forgatókönyv írói. Amikor már azt hisszük, hogy ismerünk valakit, s tudjuk, hogy ki ő, hogy hol áll, akkor rájövünk, nem is biztos, hogy ez úgy is van. Ki áll a jó oldalon, ki a rossz oldalon? S a jó oldal a JÓ oldal?

Adva van ugyanis egy lány, aki egyetemre jár. S közben - milyen jó neki, hogy egyetem mellett még ilyen munkát is el tud vállalni - beszervezik a CIA-hoz, vagyis annak is egy titkos, SD-6-os szervéhez.

Szuperül megy a munka, a suli, élvezi a kettős életet, hiszen sem a suliban, sem a barátja nem tudja, hogy ő kicsoda is úgy igazából. Nincs is ezzel semmi baj, a kémek nem túl közlékeny népség. Legalábbis a jobbjai (gondolom én, bár nem hiszem, hogy sok kémmel találkoztam volna életem során).

Csakhogy a barát gondol egy nagyot és megkéri főhősnőnk kezét. S hogy Sydney (főhősnőnk) tiszta lappal és nyugodtan igent mondhasson, fellibbenti a fátylat - felhangosított zene és a fürdőszobában zubogó víz mellett, tehát profi módon - szerelmének, hogy ő kicsoda is igazából. 

A vőlegény - gondolom az új hírt megemészteni - elrohan otthonról, s később egy telefonüzenetben mindent elront. Elmondja, hogy elfogadja barátnője kettős életét, s üsse kő, ennek ellenére el akarja venni feleségül. 

/Megjegyzem, Danny, a vőlegény, annyit tudhatna orvos létére, hogy ha a kém menyasszonya úgy mondja el a titkát, ahogy Sydney tette, akkor egy telefon üzenetrögzítőjén ne hagyjon olyan egyértelmű mondatokat, amiket mondott, mert azzal csak bajt okozhat magának, menyasszonyának./

Mire Sydney, a főszereplőnk hazaér a legújabb bevetéséről, a lakásukat feldúlva s vőlegényét a kádban vérbe fagyva találja.

Itt veszi kezdetét a vesszőfutás.

Ugyanis a cég nem engedi, hogy a beosztottak elmondják a rokonaiknak, szeretteiknek azt, hogy kik ők, hol dolgoznak.

Na, de miért kell megölni ezért őket?

S Sydney Bristow rájön, hogy valami nagyon nem stimmel az SD-6-nál.

Kis vargabetű után bemegy a CIA-hoz, konkrétan Langley-be és elmond mindent, amit eddig tett az SD-6-nál. S ekkor derül ki, hogy ez a szervezet nem a CIA titkos ügynöksége, hanem a Tizenkettek Szövetségének a szerve.

A kihallgatása során megismerkedik Michel Waughn-nal, aki később az összekötője lesz a CIA-nál. S mostantól kettős játékot játszik munkahelyén.

Visszamegy az SD-6-hoz, hogy továbbra is ott dolgozzon, de közben minden bevetéséről beszámol Vaughn-nak, illetve legtöbbször ellenakciót is eszközölnek. 

Idáig úgy voltam, hogy ez egy szuper kémsorozat.

S ahogy az első évad vége felé járunk, egyre többször fordul elő Milo Rambaldi neve,  illetve tanulmányai és felfedezései is előtérbe kerülnek.

A sorozat végére viszont rá kellett jöjjek, hogy ez egy nagyon jól felépített tudományos fantasztikus sorozat volt, kém-buliba ágyazva.

Van itt minden, ebben a sorozatban, ami nekem kellett.

Verekedés - néha tízpercenként is -, ármány és szerelem, családi viszályok és megbocsátások, kettős s néha többszörös kémkedések, biológiai fegyverek és orvosi fantasztikumok, autós üldözések és reneszánsz-kori titkok, jóslatok, rengeteg technikai újdonság és kütyü s pszichológiai fantasztikumok.

Eszemben sincs elmesélni az egész történetet, lelőni fantasztikus "poénokat", csattanókat.

Külön odafigyeltek (másodszori megnézésre vettem sok fantasztikus dolgot észre csak) a filmben arra, hogy a testbeszédek fantasztikusak legyenek. Ez mindig is a vesszőparipám volt, ugyanis ha egy színész nem tudja nekem átadni azt a jellemet, amit el kell játsszon, sokszor tévútra vezethet vele. Nem egy film számomra ezen vérzett el.

Klassz - számomra új - színészekkel és régi "ismerősökkel" új oldaláról is megismerkedtem a sorozat folyamán. Például Jenifer Garner TÉNYLEG mindenféle külsővel és szereppel előállt, aztán Bradley Cooper is remekelt, a TVD John bácsiját (David Anders) régi ismerősként köszönthettem, bár az újdonság volt, hogy jól bunyózik (A TVD-ben meg kell hagyni, nem nagyon hagyták a vámpírok kibontakozni.) Victor Garber-t (Sydney édesapja a sorozatban) és Ron Rifkin-t (Arvin Sloane szerepében) is láttam már másik filmekben, sorozatokban. 

S aki nagyon nagy kedvenc lett, s azóta már több filmet és sorozatot is láttam tőle: Michael Vartan (Michael Vaughn, a CIA-s összekötője Sydney-nek, majd...). S még sok-sok jó színész megfordult a sorozat folyamán akár hosszabb időre, akár csak epizód szerepekre.

Ha csak Vartan-t ismertem volna meg a sorozatból, már az is eszméletlen lett volna, de hogy még a történet is szuper volt... az már tényleg fantasztikus.

Aki szereti a bonyolult cselekményeket, ahol tényleg oda kell figyelni az emberek testbeszédére, a szavak jelentőségére, a titkokra és rejtélyekre... Az mindenképpen nézze meg a sorozatot. Én nagyon szerettem!

S külön meg szeretném még említeni azt a jó dolgot, hogy a legtöbb sorozattal ellentétben - s ezektől idegrohamot szoktam kapni - ez a történet normálisan lezárult az utolsó résszel! 

Szóval ha valaki a telefonban annyit kérdez, hogy: "- Joey Pizzéria?!", gyorsan tegyük le a telefont és futás a megbeszélt helyre, hátha ott találjuk Michael Vartan-t.