2012. december 9., vasárnap

John Carter a Marsról (és a Csatahajóról) - avagy Taylor Kitsch a menny felé indul

Meg kell említeni Taylor Kitsch-et.



Ez az év elég termékeny volt a srácnak.
A 2009-es X-Men Kezdetek: Farkas c. filmben ugyan nagyon kis szerepe volt, s bőven nem Róla szólt a film, azért valószínűleg felfigyeltek annyira rá a filmes szakmában, hogy elkezdtek "benne gondolkodni".
Én spec. akkor még alig vettem észre őt. (Elnézést érte Taylor!)
Ebben az évben viszont már három filmben is szerepelt, ebből kettőben tuti a hátán vitte a filmet (Csatahajó és John Carter) illetve - amit még nem láttam filmet, így arról nem tudok egyelőre véleményt alkotni - a Vadállatokban is főszereplő.

A Csatahajót ugyanúgy, mint a Bosszúállókat azoknak tudom ajánlani, aki két órát lazítani akarnak, ki akarnak kapcsolni és "punnyadni" a film előtt.

Merthogy a Csatahajó az olyan lövöldözős sci-fi, amiben rombolók és földönkívüliek között eleinte eléggé egyenlőtlen volt a küzdelem, a földönkívülieknek olyan technikai fölénnyel rendelkeztek, amit nem lehetett, csak fifikával és nagyon-nagyon jó ötlettel túlélni, s valahogy megmenteni a Földet. 
De mi van, ha egy fegyelemsértésért már majdnem kirúgott srácra marad egy romboló maradék személyzete és azok is csüggedten nézik a káoszt?! Jó amerikai filmhez illően Alex Hopper összeszedi minden rosszfiúságát és az ellenség szeme közé néz.
Könnyedén le lehet hurrogni a filmet, én mindennek ellenére nagyon élveztem, s amikor az AC/DC zenéje is "felcsendült", végleg a szívembe zártam az egész miskulanciát. Jó színészekkel - Taylor Kitsch mellett még jó pár másik szuper színész is feltűnt, mint például: Alexander Skarsgard, Liam Neeson, Rihanna, Brooklyn Decker, John Tui -, kellő technikával, szerintem egész pofás történettel, kellemes poénokkal és izgalmas jelenetekkel egyensúlyozták össze a filmet. 

Viszont a John Carter.
Arra azért még inkább érdemes odafigyelni.
Régóta kacsingattam a filmre, de valahogy sosem kaptam el. Aztán nekiduráltam magam.
Egy múlt századbeli (bocsánat, múlt-múlt századbeli, XIX. századi - amikor még lovaskocsik voltak a járművek) képsort láttam, s alig ismertem fel főszereplőnket. Persze, hisz a Csatahajóban katona-rövid haja volt. Így itt alig láttam meg a hosszú haja mögött a férfit.
Szóval egy röpke bevezető után valami fura helyen találtuk magunkat, ami vöröses (akkor még csak félvakon böktem rá, hogy a Marson lehetünk esetleg?) színben játszott. Carter pedig egy pár földhöz pufálódás után rájött, hogy olyan magasakat tud ugrani, ha ellendíti magát a földtől, mint egy szöcske.
Itt már kezdett jobban tetszeni a film. S addigra már biztosra vettem, hogy nem a Földön járunk.
Beigazolódott később, hogy igenis a Marsra jutott Carter egy elmés kis szerkezettel. Ami utána a film fő mozgatórugója lett.

Megismertük a Mars hercegnőjét és nagyon sok ellenséges, illetve barátságos fura élőlényt. Persze mindenki levegőn él és pont olyanon, mint mi, itt a Földön. (Jó, nem szemtelenkedek.)
"Egy tark akkor is feltalálja magát, ha csak egy karja marad."

Ahogy néztem a filmet, valahogy az Avatar és egy Indiana Jones-film egyvelegében éreztem magam, de jó értelemben.
Voltak jó kis verekedések, misztikus kék csíkok és fura, négykezű marslakók (sem roswelli-szürkének /Csillagkapu/ nem látszottak, sem egy arcbeli hologramnak /Mars mentőakció/) mégis Mars-lakók voltak.
S minő fantasztikum, a Mars népét egy földi embernek kell megmentenie, s ezáltal talán a saját bolygóját is megmentheti majd.
A történet valahogy nekem nem ért mégsem véget a film végével.
Nem véletlenül. Szegényes az irodalmi tudásom, rá kellett jönnöm. Ugyanis Edgar Rice Burrough egy egész sorozatot írt a Mars hercegnője c. könyvével kezdve, ami alapján a film készült.
Elolvasva, hogy mikor írta a történetet Burrough, leesett az állam. 1912-ben.

S most, 2012-ben, pont száz évre rá ez a történet eladható volt moziban, alig leporolva.
Ha valaki ledöbben ezen, azt nem csodálom, s mégis. Mekkora fantasztikus dolog, hogy egy emberke, aki a XX. század elején kitalált egy történetet, az most, a XXI. században is simán két órára le tudja kötni a figyelmünket a cselekményével.
Tessék megnézni ezt a filmet is. Ha másért nem, legalább azért, hogy egy 100 éves történet előtt tisztelegni tudjunk!


S örömmel tudatom, hogy igen, Taylor Kitsch egyre jobb szerepekben mutatkozik meg. Láttam már azóta tőle a Testvériség című filmet, amiben ugyan nem sokat szerepelt, mégis látszott a vásznon, észrevettem.
Remélhetőleg nem ez a pár film lesz az, amiben láthattuk, láthatjuk. S remélem tényleg jó színész, s bár nem tudom, hogy MÁR jó színész, vagy csak a jó szerepek találták meg őt és ezért remekelt bennük, de jó lenne továbbiakban is elemezni majd őt és a produkcióit.

Addig is, aki nem látta a John Carter-t, az nézze meg, s ezután figyeljünk a nevére! Nem árt megjegyezni!


TAYLOR KITSCH.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése