Az Éhezők Viadala - és azon túl, kicsit másképp

Most egy könyvet és egy filmet szeretnék bemutatni. Vagyis három könyvet és egyelőre még csak egy filmet, ha pontos akarok lenni.

Van ez a történet, az Éhezők Viadala. Remélhetőleg ez a történet is megéri azt, hogy minden részéből készítsenek filmet, ahogy tudom, már a második rész készül - megjegyzem sokkal rosszabb történeteket is megfilmesítettek már -, de én elsősorban mindenkit a könyvek felé terelnék.

Suzanne Collins nekem úgy jött, mint derült égből a villámcsapás.

Olvastam, hallottam, láttam a filmről, de csak nagyon kósza híreket. Hogy milyen fantasztikus film és hogy mennyire elkapta a nézőket és és és...
De hogy konkrétan miről szól, meg mi ez, azt nem tudtam.

Persze jó sokáig még a filmet sem tudtam megnézni, úgyhogy a könyvhöz fordultam kíváncsiságomban segítségül. Megszereztem - foggal, körömmel, rafinériával - a három kötetet és az elsőt kis fenntartással elkezdtem olvasni.

Aki ismer, tudja jól, hogy én 20-30 oldal kiolvasása után elolvasom a könyv végét is. Csak viccekben utálom, ha előre lelövik a poént, könyveknél, filmeknél nem vagyok az a "jajj, el ne mondd, mi a film vége, meg akarom előtte nézni" típus.
De itt most sokat nem segített a könyv vége, illetve tudtam, hogy még van két kötet, de mégis...

Aztán kedves E. barátnőm hozzásegített, hogy a filmet is megnézhessem (külön köszönet E., hálás vagyok Neked!), de addigra már az első kötet végénél tartottam. Sebaj.

Egy olyan világba kalauzol el bennünket az írónő, amit én inkább disztópiának neveznék, valami borzalmas jövőbeli rémálomnak.

Panem államában van 12 körzet, ahol az embereket, mintegy karanténban dolgoztatják, onnan nem jöhetnek ki, nem költözhetnek el, de  a nyomor minden egyes alkotóeleme végezhet velük, s ezeknek a körzeteknek valamit termeszteni, bányászni, tenyészteni kell. Ezért kapnak annyi ellátást, hogy éppen éhen nem halnak. S ezen termények, alapanyagok a Kapitóliumba (a főváros) vándorolnak.

 

Collins nagyon klasszul meséli el a történet közben az állam felépítési rendszerét, azt, ahogy létezik, ahogy mindenki létezik és azt a történetet, ami miatt az Éhezők Viadala van. Az a verseny, ami arra emlékezteti a körzeteket - véresen, fájdalmasan, a halállal farkasszemet nézve -, hogy régen volt egy tizenharmadik körzet, ami fellázadt a Kapitólium ellen, s annak minden lakóját emiatt kiirtották. Az Éhezők Viadala így lett mementó arra, hogy nehogy még egyszer fel akarjon valaki lázadni Panem bármelyik lakója közül.
Milyen érdekes, hogy a Kapitóliumban lakók közül nem választanak versenyzőt.

Megismerjük Katniss Everdeen-t, aki a főhőse ennek a történetnek. A családja: édesanyja, Prim nevű kishuga és a kecskéből, illetve macskából álló "háziállat-seregletük". Legjobb barátja Gale, akivel rendszeresen kimerészkednek a körzet kerítésén kívülre vadászni az erdőbe, így vagy cserével, vagy magával a zsákmánnyal, de kicsit kiegészíthetik az amúgy éhhalálra épp elég élelmiszer-készletüket nap, mint nap.

Egy pillanat alatt belecsöppenünk az Aratás Ünnepébe, ami azt jelenti, hogy aznap sorsolják ki, hogy az Éhezők Viadalának szabálya szerint ebben az évben ki menjen az arénába. Ugyanis minden körzetből egy évben egyszer, az Aratás Ünnepén egy fiút és egy lányt (12-18 éves közöttieket) kisorsolnak, akiknek meg kell küzdeniük egymással a Viadalon.

Nos most ezt a fantasztikus ünnepet élhetjük át a főszereplő szeméből, ahogy a húgáért drukkol, de sajnos mégis az egyetlen cédulával rendelkező Prim-et húzzák ki ebben az évben lánynak. Persze Katniss nem engedheti ezt meg, így a húga helyett ő vállalja a viadalon való részvételt.
S ha eddig le tudtam volna tenni a könyvet, most már nem szabadultam tőle.
Kisorsolják a fiút is, aki a körzet egyetlen pékjének fia, s Katniss egyszer neki köszönhette az életét, de amúgy nem sok közük van egymáshoz. S már el is különítik őket a körzet többi lakójától. Elbúcsúzhatnak még a szeretteiktől, de ez inkább fájdalmasra sikeredik.
Mire feltekintünk, addigra már a vonaton suhannak a Kapitólium felé.

Nem akarom elmesélni a történetet végig - főleg mindhárom kötetet nem, mert én ugye már tudom a történet végét (nem épp így írtam volna meg a végét, de Collins a történet végével is sikerült meglepjen bennünket és hű maradt önmagához, a stílusához) -, de ahogy Katniss végigküzdi az arénáig a hosszú felkészüléseket, szponzorával, magával, Peeta-val harcol, s ahogy az Arénában egyedül, majd Peeta-val végigküzdi a viadalt, ahogy sokszor élet-halál közt vergődik egy korty vízért, egy falat ételért, illetve akár az égési sérülésektől, akár vágásoktól, mérgező, hallucinogén fullánkokat csípő vadászdarazsaktól megtépázott teste hagyja cserben... az egy fantasztikus utazás volt nekünk is, olvasóknak.

Gyönyörűen, félelmetesen és számomra nagyon látványosan éltem meg a viadalt, vagy inkább az egész könyvet. Éreztem a szagokat, láttam a viadalt, szomjaztam én is Katniss-szal, amikor nem volt vize, s fájt nekem is, ami Neki.

Csak csodálni tudom az írónőt, ahogy megéreztette velünk az ő gondolatait.
Hogy a toll nem képes csodákra? Hogy nem látványos olvasni valamit? Ez akkora baromság, hogy még!
Egy olyan világba kerültem tőle, ami sokkal borzalmasabb, elemibb, mint a mienké. S igazi rémálomnak való, félelmetes disztópia (próbálom tanulgatni ezt az új szót az életemben, bár nem szép szó).

Minden pillanatban izgultam Katniss-ért, illetve Peeta-ért, a srácért, akibe talán kezdett beleszeretni... De nem rohanok előre.
Azt hiszem, nem mondok senkinek sem újdonságot, ha elmondom, hogy természetesen Katniss győz a Viadalon, hiszen kiről szólna akkor a második és a harmadik kötet, hiszen ezek a történetek olyan naplószerű stílusban íródtak, mármint Ő írja le ezeket nekünk.
(Ha valaki Bridget Jones Naplójával jön nekem, annak kettéharapom a torkát és nem Damon Salvatore fogja felébreszteni vámpírként, azt garantálom!!!)

S amikor megnéztem a filmet, lenyűgözött a rendező látásmódja. A szereplőkről volt egy kép bennem, hogy hogy nézhetnek ki, milyenek, kik ők, s a film tökéletesen visszatükrözte ezt. Mintha az én képzeletem vált volna valóra. A Viadalt sajnos nem tudta visszaadni jól a film, hiszen a könyvben végigélhetjük Katniss-szel a szenvedéseit, a gondolatait olvashatjuk, hogy mennyit szenved, hogy milyen a szomjúság, a kialvatlanság, a félelem, a harag, a kétségbeesés a "kislány" lelkében.
A filmben ennek töredékét tudta csak visszaadni a rendező, bár le a kalappal előtte, amit láttam, az szuper volt.
S amitől mindig félek, hogy a filmet mennyire változtatják meg a könyvhöz képest... nos, ez szinte a minimális volt, úgyhogy elégedett voltam az Éhezők Viadala című filmmel!

Jennifer Lawrence-t már láttam más filmben is, itt Katniss-nek nagyon jól remekelt, Josh Hutcherson-ról csak felsőfokon tudok beszélni. Ő volt Peeta a filmben, ahogy megismertem a könyvben a pék fiát, aki olyan kis nyámnyilának tűnt először, na a filmben is ilyen volt, olyan jólfésült kis senki... Aztán ahogy a Viadal alatt megváltozott, úgy láttam a filmben is egyre nagyobbnak, egyre keményebbnek, férfiasabbnak (már amennyire egy tizenéves fiút persze annak lehet tekinteni), és Katniss-hez méltóbbnak.

S akkor a filmben meg kell említeni persze a kiváló Stanley Tucci-t is, akiért mindig odavoltam, Woody Harrelson-t, Wes Bentley-t, Liam Hemsworth-öt, Elizabeth Banks-et és nem utolsósorban Donald Suhterland-ot. Tényleg kiváló szereposztás volt! Gratula Gary Ross-nak, a rendezőnek.

Mindenesetre gyorsan kiolvastam mind a három kötetet. Nem ért csalódás! De senki ne várjon majd a következő résztől - már filmre gondolok - könnyebb, lazább - történetet. Sejthető, hogy ez a disztópia valamilyen katarzishoz vezessen... Csakhogy mi lesz a vége?!
Na, ezt nem fogom elmondani.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, de igazából nem is tudom, hogy mit. Mert a film is jó volt, de ahhoz, hogy értékelni tudjam azt, a könyv is kellett.
Mert - mint szinte mindig, s ezt ki is fejtettem itt bőven - a könyv sokkal mélyebben fejezi ki nekünk a történet lelkét, lényegét.

S nekem mi is a lényege?! Minden helyzetet meg kell próbálnom úgy megoldani, hogy abból jó emberként tudjak kikerülni és bármilyen veszettnek látszó élethelyzetbe kerüljek, mindig van kiút. Néha a saját kemény akaratunkból, néha egy felsőbb segítség által, de türelmesnek és kitartónak kell lenni. S hogy az álmokat nem szabad összekeverni a valósággal. Persze, lehet velem vitatkozni, mondhatja valaki azt is, hogy ez egy csapnivaló történet, egy borzalmasan unalmas film, egy hülye téma, de én szerettem és igenis több lettem tőle.

"Sok szerencsét és sose hagyjon el benneteket a Remény!"