A sejt című filmmel kapcsolatban nem is tudom, hogy honnan kellene kezdenem.
Régen meg akartam már nézni a filmet, de tudtam, hogy nem könnyű műfajú dolog. Szóval aki nem szereti a horror, illetve a pszichotriller és a sci-fi határán egyensúlyozó filmeket, azoknak egyáltalán nem való ez a film.
Aki a romkom filmeken érzi jól magát, az még csak véletlenül se nézze meg - szerintem - ezt a produkciót.
Ennyit a meleg fogadtatásról. Semmi puha, semmi meleg és édes dolog nem lesz ebben a blog-bejegyzésben, ugyanis egy pillanatig sem volt kedves és bűbájos a film. Viszont volt egy jó pár nagyon jó tulajdonsága.
S ezek miatt döntöttem úgy, hogy igenis leírom az érzéseimet, megpróbálom bemutatni a filmet.
Kezdjük azzal, hogy valamiért nem volt számomra érthető a film címe. Sejt, sejt. Aztán megnéztem az angol szótárban, mit jelent a cell. S azon kívül, hogy sejtet jelent, még van pár másik értelmezése is, s azok már inkább fedték azt a dolgot, amire - persze csak szerintem - a rendező, az író, stb. gondolhattak.
Egy cella, egy zárka. Sok szempontból ez így már inkább megmagyarázza nekem a címet. Ugyanis úgy a gyilkos, mint az áldozatok be voltak valahova zárva. A gyilkos a saját világába, a saját rém-uralma alkotta "álom"világba, az áldozatok pedig az üvegcellába.
S azt hiszem, hogy ez az a film, aminél abszolút nem érdekes, hogy elmondom a végét, ugyanis ez a történet igazából egy - nagyjából - sablonos pszichopata tömeggyilkosról szól (megkockáztatom, hogy skizofrén is a "drága"), akit el kell kapni, s az utolsó áldozatát meg kell menteni. Ennyi. Mondom, NAGYJÁBÓL a történet ennyi.
Na, de ugorjunk a film elejére.
A jövőben vagyunk, ahol kifejlesztettek egy olyan kísérleti eljárást, ahol olyan személyek agyába, tudatába be tud menni valaki, aki különben kómában van, vagy nem tud kommunikálni.
Catherine Deane (Jennifer Lopez) egy olyan szuperérzékeny pszichológus, aki erre a műszerre szinte született. Egy kisfiúval próbál kapcsolatot létesíteni így, elég kevés sikerrel.
Nos. Ennyit az "előszó"-ról.
Van egy gyilkos Carl (Vincent D'Onofrio), aki már hat nőt megölt. Elég speciális gyilkossági módot talált ki. (Ha jól emlékszem) 48 órán keresztül egy üvegkalitkában vannak bezárva, amit lassan megtölt vízzel (egy önműködő szerkezet segítségével, tehát nem kell ott legyen magánál a gyilkosságnál), így a nők megfulladnak. Utána valamiféle fehérítő eljárásnak aláveti őket, s csak utána rakja ki a holttesteket olyan helyre, ahol aránylag könnyen megtalálhatják a rendőrök.
Nos, az FBI bár nehezen, de szagot fog. El is kapják a gyilkost, csakhogy mire odaérnek, Carl valamiféle agyvérzést kap és végleg bezáródik az agya, nem tudnak vele kommunikálni. Viszont van egy új elrabolt áldozata, s már alig van talán egy nap, hogy megtalálják.
Az elszánt nyomozó Peter Novak (Vince Vaughn) meghallja, hogy van ez a kísérleti agyegyesítés, s kapva kap az alkalmon, elviteti az amúgy "koki" gyilkost, hogy hátha valamit ki tudnak csapolni az agyából, hátha megmenthető még a lány.
Catherine-t felvilágosítják a bűnözőről, hogy eddig mit tudnak, s hogy mit kell keressen...
S innentől kezdve válik a film - számomra - igazán eredetivé, egyedivé.
Ugyanis a rendező valami hatalmas kreativitással megáldott egyén. Ahogy Catherine "belép" Carl agyába, egy igazán elvarázsolt világban találjuk magunkat.
Kisgyerek mutat utat a pszichológusnak, s közben olyan borzalmas képek és víziók és színek válnak láthatóvá, érzékelhetővé a nő számára, amit épphogy kibír.
Természetes, hogy nagy nehezen, de segít a nyomozónak Catherine azzal, hogy Carl agyában kínlódva bolyong, s végül még a nyomozó is be kell lépjen Carl agyába, hogy kiderítsék az elrabolt lány hollétét. Megtalálják a lányt és meg tudják még az utolsó pillanatban menteni.
Ami viszont érdekes, s emiatt szenzációs számomra annyira a film, az a kép, amit már írtam, a rendező látásmódja. Tarsem Singh valami eszement pasi.
Néha lebénított a kép, néha csodálattal töltött el.
A gyilkos elméjében levő torz képek, az életében megtapasztalt és ezáltal a lelkét, a jellemét módosító dolgok és benyomások amennyire megváltoztatták a felnőtt embert, hogy olyan legyen amilyen, hogy az a sorozatgyilkos legyen, aki már-már istennek és alkotónak képzeli magát, a maga kegyetlen és brutális valójában. Ezt az a látvány, amit kaptunk, tökéletesen bemutatta.
Ha valaki szerintem szeretne tanulni az őrült elmékből, hogy milyenek, hogy mi lehet benne a fejükben, az tökéletesen megtapasztalhatja ebben a filmben.
Ami félelmetes volt, még azt is úgy néztem a filmben, mint egy kriminológiai tanulmányt.
Annak ellenére, hogy teljesen benne voltam én is a történetben.
Nem tudom, hogy ha ezt mondjuk egy IMAX 3D-ben készítették volna el, milyen hatással lett volna az emberre, de azt tudom, hogy még úgy is, ahogy én láttam, azzal kis sima két dimenzióval is levett a lábamról.
A szereplők szerintem szenzációsak voltak, de ha a rendezés, a kosztümök és a történet nem lett volna pont úgy, ahogy, mintha a bolygók együttállása hozott volna ki valami fenomenálisat ebből a filmből, akkor...
Még külön meg kell említenem az írót, Mark Protosevich-et. Ő írta a Poseidon-t, Thor-t, s a Legenda vagyok történeteit is (többek között).
Tehát aki egy kis kriminálpszichológiát szeretne tanulni, illetve igen gazdag látványvilágot szeretne megtapasztalni, annak szeretettel ajánlom a filmet, vagyis inkább olyan "kötelező olvasmány".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése