1998-ban levetítettek egy Dr. Dolittle c. filmet Eddie Murphy-vel. Akkor nagy szám volt, bár én már akkor sem szerettem a színészt. Valahogy olyan ripacskodó volt, s ez a film is erősítette bennem, hogy egy - már elnézést - bájgúnár. Akkorra már elkészítette az első részét a Bölcsek kövérének. Gáz volt. Már az sem kellett volna, a többi meg plááááne.
Na, mindegy. Nem is Róla akartam írni ma.
Éreztem a történetben a lehetőséget, de legjobb tudomásom szerint nem jött el az igazi Doctor Dolittle, aki klasszul elmesélte volna az állatokkal beszélni tudó orvos történetét.
S egyszer csak meghallottam, hogy az én legkedvesebb színészem arra adta a fejét, hogy elkészítse ezt a történetet.
Vártam, vártam, vártam.
Tudtam, hogy addig, amíg a MARVEL-től "el nem engedik", nem fogja tudni elkészíteni rendesen, s ő inkább nem csinál valamit, minthogy rosszul forgassa le, játssza el.
S múlt évben - hatalmas zokogásaink közepette (MEKKORA SZÍNÉSZ ÓRIÁSKÉNT ADTA ELŐ!!!) - feláldozta magát Tony Stark az egész univerzumért, s hogy a kislánya biztonságban nőhessen fel. Így már éreztem, eljött az én időm, vagyis dr. Dolittle ideje.
S nem is váratott magára sokáig a film.
Érdekes, hogy egy olyan rendezőt kértek fel a film elkészítésére, akitől igen, már láttam filmet, de valahogy nem fogott meg a neve, a produkciója. Stehphen Gaghan
S a filmről.
Aki valami világirodalmi remekművet vár, az csalódni fog. Ellenben egy édes, kedves, szerethető mesével fog találkozni.
Megismerkedünk a Dokival, megtudjuk, mitől olyan magányos és miért nem fogad már sem ember, sem állat betegeket az otthonába s megismerkedünk a szereplőkkel.
Megismerkedünk elsősorban az elbeszélővel, Poly-val (Emma Thompson) /s itt jegyzem meg mérhetetlenül szomorúan, hogy nem tudok jól angolul, így csak feliratosan élvezhetem a szereplők igazi, eredeti hangjait, akik közül nagyon sok színészt szeretek!!!!/, a hatalmas papagájjal, Che-che-vel (Rami Malek), a félős gorillával, aki folyton önbizalomnővelő szövegeket nyomat magának, Yoshi-val (John Cena), a fázós jegesmedvével (ő folyton meg van dermedve... hehe), majd a kedvencem Jip (Tom Holland - igen, a Pókember), a rövidlátó kutyus, majd ott van Háp-háp (Octavia Spencer) a kacsa, akinek a szövegétől mindig kinyúltam... S a segítsége mindig hagy némi kívánnivalót maga után, de akkor is... S még két kedvencem, Betsy (Selena Gomez) az édes zsiráf és Tutu (Marion Cotillard - igen, az Oscar díjas, szuper francia színésznő!!!) a róka (csak Betsy tetején láttam őt).
S ne hagyjuk ki Dolittle-t, aki úgy fél az emberektől, hogy legszívesebben elbújna előlük teljesen, végérvényesen.
Csakhogy Lady Rose (Carmel Laniado) és Tommy Stubbins (Harry Colett - sokáig agyaltam, hogy milyen filmben láttam, aztán rájöttem, hogy Michael Buble egyik klipjében láttam őt) megzavarják a Doki nyugodt életét.
Míg Tommy egy meglőtt mókust szeretne megmenteni, Lady Rose a beteg angol királynőhöz szeretné elhívni a Dokit.
S mivel anno a királynőtől kapta Dolittle a birtokot, így muszáj segíteni Rajta. Úgyhogy elindul a színes kompánia a Buckingam palotába.
S ahhoz, hogy a Királynő meggyógyuljon, el kell menni egy tááávoli szigetre egy bizonyos mágikus gyógyszerért. Így a kirándulás tovább s messzebb megy, mint a palota.
Nem tudom, hogy az angolban a szójátékok hogy jönnek ki, de a magyar szinkronban újfent csodálatomat fejezem ki a fordítóknak! Zseniális mondatok vannak a filmben, azt hiszem nagyjábóle ezért is szeretem annyira.
Igazából minden állatnak van valamilyen beköpése, ami nagyon vicces, nagyon édes!
S hogy ezek után ha valahol meglátok egy zellert, vagy egy póréhagymát és csipesznek, vagy szikének fogom hívni, senki ne gondolja, hogy megbolondultam, egyszerűen csak a filmből idézek.
Robert Downey Jr. "szokásához híven" remekel a filmben, tökéletesen hozza a formáját, a stílusát és hiába a "mese", ugyanolyan teljes átéléssel és átlényegüléssel adja a szórakozott, zseni Dokit. Haja, ruhája, mozdulatai, szövegei... elképesztőek!
Itt kell megemlítenem Michel Sheen, Jim Broadbent és Antonio Banderas szerepét is. Míg az első két színész származásukhoz híven adják az angol arisztokratákat, addig Banderas-t alig ismertem meg a filmben... Muris volt.
/Nos, kicsit megint kikacsintok... Volt szerencsétlenségem megnézni a mostani Cats c. filmet. Nos, nem írok blog-bejegyzést róla, mert azon kívül, hogy prüszkölnék és szidnám és sajnálnám szegény Andrew Lloyd Webber-t egy szó nem sok, annyi jót sem tudnék mondani a filmről. Viszont megjegyzem, hogy abban a filmben sokkal-de-sokkal-de-sokkal rosszabbul montírozták össze a szereplők arcát, meg a macskatestüket. Borzalmas volt. ltt a Dolittle-ben is látszott, hogy vannak digitális munkák, de itt legalább valahogy szép volt a dolog, finoman hozták össze az állatok mozgását, beszédeit./
Izgalmas, kellemes mesefilm, szuper színészekkel, klassz poénokkal.
Mindenkinek szívből ajánlom a történetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése