Amikor az életkor nem számít

Valamikor írtam Ben Barnes-ról egy blogbejegyzést, s abban szeretettel emlegettem a Gold Digger sorozatot, amely egy érdekes párkapcsolatot feszegetett. Egy hatvan éves hölgy és egy harmincvalahány éves fiatalember szerelméről (vagy legalább annak látszatáról - én inkább előzőre szavaznék).

Aztán nemrégen beleszaladtam egy nagyon édes kis filmbe. Ezt is már említettem egy picit, de akkor már tudtam, hogy ennek a filmnek többet fogok szánni, mint egy lábjegyzetet, egy (szívemnek nagyon kedves) színésszel kapcsolatban. Ez a film a Rólad alkotott kép.

Már elkezdtem írni a blogbejegyzést erről a filmről, amikor valaki megkérdezte, mit néztem utoljára filmet. Elmondtam Neki. "Ez az a film, amiben Nicole Kidman játszik?" S akkor jöttem rá, ó, én újra írom ezt a cikket, s összehasonlítom a kettőt. Ugyanis a Családi affér című film - amiről az ismerősöm beszélt - is hasonló történet. 

Először elmesélem a két történetet, aztán összehasonlítom.

A Családi affér. Mint már említettem, Nicole Kidman az egyik főszereplője (Brooke, az édesanya), a fiatalabb srác pedig Zac Efron (Chris, a filmcsillag). Brooke lánya pedig - ebben a filmben igazából ő főszereplő - Joey King (Zara) alakítja. 

Zara Chrisnek dolgozik és nagyon elege van már abból, hogy a színész folyton nyaggatja valami hülyeséggel. A filmcsillagok minden hisztijét, nyűgjét megismerjük pár perc alatt, s szinte együtt dobban a szívünk Zarával, amikor felmond Chrisnek.

Chris viszont igen gyorsan rájön arra, hogy az asszisztense nélkül nem nagyon boldogul, így elmegy hozzá, vagyis az édesanyja házába, ahol csak Brooke-kal találkozik. Elbeszélgetnek, aminek az lesz a vége, hogy x percen belül az ágyban kötnek ki. Csakhogy megjelenik Zara és rányit a párocskára. Iszonyatosan felháborodik és ahogy egy jó lányhoz illik, az anyját és az exfőnökét eltiltja egymástól. Mint kiderül az exfőnökség sem igaz, hiszen Chris tényleg azért jelent meg, hogy visszacsábítsa magához az asszisztensét, immár kicsit magasabb pozícióban - bár szerintem ugyanazzal a kulimunkával kell Zarának megbírkóznia, mint előtte.

Azonban Chris és Brooke nem akar/tud szakítani és egy vacsorával egybekötött beszélgetés után sokkal szorosabb lesz a kapcsolatuk, s bár Zara erről mit sem tud, a szerelmesek jól érzik egymással magukat. 

Egy jótékonysági eseményre - mint kiderül - Chris pont Brooke-ot hívja el, amit megneszel Zara és elmegy, hogy leleplezze őket. A nagy veszekedés vége az lesz, hogy végül Chris megjelenik a nagyinál (odavoltam Kathy Bates-ért, aki még mindig uralja a mozivásznat) és Zara végül rá kell jöjjön, hagynia kell az anyukáját boldognak lenni az új pasijával. 

Természetesen minden zsákból, akarom mondani táskából kibújik a szög, úgyhogy Chris szakítós fülbevalóját megtalálja Zara, amitől kiborítja a bilit és így Brooke - természetesen - szakít Chrisszel, 

Hogy végül happy end lesz vagy sem? Ugyan, kérem!

Nicole Kidman és Zafron között én nem mondanám, hogy sok kémia lett volna, de kinek a pap, kinek a papné. Joey viszont brillírozott a szokásos zűrös csajszi szerepben, Szuper poénjai, mélységei, magasságai voltak a játékának. Nem véletlenül ő volt a főszereplő. Jól megragadta a huszonéves életút-válságban lévő lány karakterét.

S most jöjjön a kedvencem, a Rólad alkotott kép.

Nos, erről a filmről nem tudok olyan "szárazon" írni, mint az előző filmről. Sajnálom, ez nagy kedvenc lett.

Soléne, az anya (Anne Hathaway) épp most lett negyven éves, elvált, van egy lánya van, aki Vele él és van egy művészeti galériája. Lánya (Izzy - Ella Rubin, bevallom, eddig még semmiben nem láttam a fiatal színésznőt) épp az édesapjával fog elmenni a Coachella-ra (ez valami olyan Sziget-fesztivál-féleség lehet), ahol találkozhat a régi kedvenc együttesével, az August Moon-nal. (Nos, itt jegyezném meg, az együttesnek úgy a Youtube-on, mint a Spotify-on van külön címjegyzéke. A filmben tényleg ők énekeltek és készült konkrét klipjük is, szóval nagyon komolyan vették a film készítői a dolgokat.) Sőt, ide tartozik még az is, hogy az egyik kedvenc youtube-os brake-táncosom, az Ukrajnából származó Viktor White az egyik bandatag a filmben. Látszott is, hogy ő táncolt a legjobban. 

Szóval Soléne épp elmenne egy kicsit kirándulni, amikor kiderül, hogy a drága apa nem tudja elvinni a lányát és annak barátait a Coachella-ra, így anyuka túrázása kútba esik és akár akar, akár nem, viheti a gyerekeket a zenei buliba. Természetesen jó anya lévén, pillanat alatt jó képet vág az eseményhez, s mivel jó anya, így nem is lóg a gyerekek nyakán, úgyhogy amikor meg szeretné keresni a VIP toalettet, véletlenül bekeveredik az együttes egyik tagjának a lakókocsijába. Hayes (Nicholas Galitzine - aki miatt elkezdtem az egész blogbejegyzést) üdítőnek találja, hogy a nő nem esik tőle hanyatt és nem sikítozik, hogy egy trailer-be kerültek. Ahogy megjelennek a stáb tagjai, ő nőiesen és csöndben el is tűnik s színről.

A VIP részlegben, amire a VIP jegyek szólnak, a
z együttes minden tagja részt vesz és aláírásokat osztogatnak. Izzy - mivel nem Hayes volt a kedvence - alig tölt a srác asztala előtt pár pillanatot, de végül csak kiderül, hogy Soléne Izzy anyja. 

A koncerten meglepő módon Hayes módosíttat a dalokban és egy Closer című számot - egy új ismerősének ajánlva - elénekeltet a bandával, ami, mint a dalból is levesszük, Soléne-nek szól. 

A következő napok - Soléne 40. (kissé kínosra sikerült) születésnapi bulija után - munkásan telnének, ha meg nem jelenne Hayes a Galériában. Miután az összes művet megveszi, amit Soléne eléggé furának talál, együtt vacsoráznak (Soléne házában) és elcsattan pár csók "az anyád lehetnék", "de nem vagy" mondatokkal befejezve. 

Hayes-et csak nem hagyja annyiban Soléne bája, így meghívja magához a nőt New Yorkba, a hotelbe, ahol épp a hétvégét tölti. Miután Izzy elmegy a nyári táborba, Soléne némi vívódás után csak meglátogatja a srácot, akivel egy kellemes - alig szállnak ki az ágyból - hétvégét töltenek együtt.

Soléne épp indulna haza, hiszen az August Moon épp európai koncert-kőrútra indul, de Hayes igen hathatós unszolására "egy nagyon vonzó művészeti tanácsadóként" velük megy.

Két koncert között folyton együtt vannak, ami - na, itt éreztem kémiát a javából - végül a stáb és a banda figyelmét is felkelti, s végül egy elég furcsára sikerült medencés buli közepette kiderül, nem Soléne volt az első idősebb nő Hayes életében. S mivel Soléne megalapozottnak tartja a félelmét, hogy Hayes csak kihasználta, így otthagyja a srácot, a bandát és hazafut a sebeit nyalogatni. 

Persze, mivel az August Moon híres, így - bármennyire is óvatosak voltak - csak lecsevégre került a pár valahol Európában, ami robbantja a médiát. Soléne egyből rohan a lányához, hiszen Izzy semmit nem tudott a dologról, de csak nagy lelkizés után bocsát meg a kislány az édesanyjának. Első pillanatban nem értettem, miért volt ez a nagy felhajtás Izzy lelkében, de kicsit később rájöttem, hogy miután édesapja megbántotta, Neki is eljátszotta a bizalmát, emiatt érte olyan fájdalmasan édesanyja titka is.

Végül megbeszélik a dolgokat, Soléne is átgondolja az egész Hayes-dolgot, s végül visszamegy a fiúhoz, aki már újra az USA-ban van és azokat a nótákat próbálja lemezre venni, amiket a Soléne-nel való kapcsolata hozott ki belőle. 

A szerelmi történet innentől fogva happy end is lehetne, ha a Soléne és Hayes közötti kapcsolatot nem tartaná a média károsnak, felháborítónak, szóval helytelennek. 

Izzy-t azonban - talán amiatt is, mert annyira fiatal még - még a média teljes kizárása ellenére is megtalálja az emberi gonoszság, így hiába szereti annyira Hayes és Soléne egymást, az asszonynak döntenie kell: ki a fontosabb Neki, a lánya, vagy a szerelme.

(Jó anya lévén) Izzy-t választja Soléne és nagy fájdalommal, de elküldi Hayes-t. 

Nos, hogy itt milyen happy end lesz? Érdekes. Izgalmas. Szép. 

De én azt ajánlom, hogy mindenki nézze meg inkább a filmet.

S hogy a két filmet összehasonlítsam? Részrehajló leszek, de ez az én blog-bejegyzésem, így...

Nagyon szeretem Nicole Kidman-t, komolyan. De ahogy most kinéz... Semmi arcizma nincs, illetve egyáltalán nem lehet felismerni a régi, kedves vonásait. Csodálatos a színészi alakítása még most is, de annyira-annyira sajnálom, hogy nem bírt természetesen öregedni.

Ezzel szemben Anne Hathaway - oké, 25 évvel fiatalabb, mint Kidman - mégis, valahogy még mindig természetes, hiába vannak már ráncai. S bár Hathaway-t nem tartom olyan jó színésznőnek, mint Kidman-t, mégis, ebben a filmben valahogy több érzelmet kaptam Tőle (úgy a lányával, mint a szerelmével kapcsolatban).

Zac Efron hisztijei a film során nagyon idegesítőek. Sajnos meg sem lepődtem ezen a stílusán, ugyanis az utóbbi időkben semmi értelmes filmet nem láttam Tőle. Hol van már a Szerencsecsillag, vagy a Charlie St. Cloud halála és élete... Egy jó ideje csak ripacsként látom. Pedig nagyon szerettem őt is. Nagyon kellenének már valami komoly filmek is újra Neki, hátha visszatalál az igazi szerepekhez, az igazi színészi előadáshoz. Mert van tehetsége. Tudom. Láttam. Régen. Néha-néha a filmben egy-egy kockára felsejlett a régi Zafron, akit megszerettem régen, de csak egy-egy pillanatra. Sajnos.

Aztán itt van ez a kissé sejtelmes állkapocs-törése. Nos, ezzel az arccal a két főszereplő konkrétan úgy nézett ki, mintha a Kés alatt című sorozatból elszabadult volna két félreplasztikázott rém. De tényleg!

Nicholas Galitzine ellenben újra tökéletesen brillírozott a szerepében. Egy pillanatra sem gondoltam azt, hogy ő nem egy fiú-bandának a tagja, aki többet akar, mint sikoltozó rajongók közé vetni magát. Minden procikája szexi volt, s újra meggyőződtem arról, hogy bárkivel is szerepel egy filmben, aki a párját alakítja, tökéletesen illeszkednek kémiailag egymáshoz. Ahogy Hayes odaül Soléne háta mögé és magához húzza, ahogy egymás rezdülését érzik, számomra mind tökéletesen átjött a vásznon.

Érződött a két film között, hogy amíg Chris már idősebb színész, Hayes még fiatal énekes, ennek ellenére egyik sem volt zavaró, mindkét színész jól formázta a maga hírességét.

 A Rólad alkotott kép c. filmben a két főszereplő élete volt erősen kidomborítva, alig ismertük meg a többi szereplőt, ellenben a Családi affér c. filmmel, ahol egyrészt nem az anya volt a főszereplő, másrészt - aminek nagyon örültem, s talán az egyedüli, ami tökéletesen működött ebben a filmben, az Kathy Bates, aki - mint már említettem is - 76 évesen is tökéletesen leuralta a filmet. 

S ami még egy picit a Családi affér felé húz, az Brooke háza. Nekem jobban tetszett, mint Soléne háza, bár nem csoda, hiszen egy írónőről volt szó, akinek térre van szüksége, illetve egy galléria vezetőjéről, aki szobrokkal, festményekkel, műtárgyakkal szereti körbevenni magát.

Nos. Szóval akinek van hozzá kedve, nézze meg a filmeket. Könnyű kis kikacsintás az idősebb korosztály számára is...

Nicholas Galitzine-ről alkotott képem

 Nicholas Galitzine.

Nem lehet szó nélkül elmenni a srác mellett... Fiatal kora ellenére (1994-ben született) úgy gondolom, ha nem engedi, hogy beskatulyázzák, akkor még lehet belőle egy igazán nagy színész. Vagyis én inkább azt mondanám, hogy már az is!

Több filmben láttam már őt és fél évszázad filmes háttér után (na jó, az első 10-15 évemet nem nagyon kellene bevenni ebbe, de akkor is...) észreveszem a tehetségeket. S őrá felfigyeltem!

Talááán a Hamupipőkében láttam őt először, de az a film annnnnyira nem tetszett, hogy bevallom őszintén, nem figyeltem annyira rá, mint az egész film borzalmasságára összességében... Az a film olyan katasztrófa volt, hogy szinte szóra sem érdemes... Egy átlagos meleg, ripacs szépfiúnak tartottam őt. Hiába nem meleg srácot játszott a filmben (bár ez a film, minden volt, csak nem méltó a Hamupipőke történethez), valahogy mégis így maradt meg bennem... Na, mindegy. Nem is akarok arra a filmre gondolni többet...

Viszont a Bíbor szívekben Sofia Carson - mindenkitől elnézést kérek, aki klassznak tartja - halk kornyikálása sem tudta letompítani azokat a villogó jelzéseket, amiket érzékeltem, s láttam, hogy ez a srác tényleg jó színész, van benne tehetség. Hiába egy kissé megbántott, tahót, karót nyelet fiút kellett néha alakítania, valami olyan egyéniség átjött a vásznon nekem Nicholas-tól, ami mintha túl elegáns lenne... Nem, nem is elegáns. Az külsőség. Inkább előkelőnek mondanám. Pedig rendszerint vagy katonai gyakorlóban volt, vagy véresen, izzadtan, esetleg tréningben. Mégis. A történet aranyos volt amúgy. Csak bár valami ének-képesebb csajszit castingoltak volna be az énekesnő szerepbe. Aranyos, aranyos Sofia, csak semmi erőt nem éreztem a hangjában. S - ha összehasonlíthatom Nicholas idei alakításával, a Rólad alkotott kép c. filmbeli énekes sráccal, Sofia hangja naaaaagyon gyenguska volt. A film viszont számomra azért volt többször nézhető (oké, a dalokat átléptettem rendszeresen), mert a két fiatal jellemfejlődése nagyon szépen ki volt bontva a történet során. Egyszer nézzétek meg. Állítólag jön a következő rész belőle (remélem megtanították már Sofia-t énekelni).

Aztán a Vörös, fehér és királykék című filmet megnézve végleg meghajoltam Nicholas tehetsége előtt. Na, ha a Bíbor szívekben előkelőnek mondom Nicholas-t, akkor ez a film már non plus ultra volt. 

A történet maga már megfogott. Na, itt volt a királyfis mese... Picit másképp, mint gondoltam, de akkor is.

Ez tényleg egy királykisasszonyos film, akarom mondani történet. Mert hogy ez egy jó kis könyvből lett filmre "szerelve". Természetesen kiolvastam a könyvet. Persze, persze, kicsit más volt, mint a film, de semmit nem vett egyik sem a másik értékéből. A történet - némelyeket - megbotránkoztathat. Én inkább nyitott szíveel, boldogan fogadtam a történetet.

Az angol trón várományosa Philip esküvőjére érkezünk meg, ahova az Egyesült Államok elnök(asszonyának) (Uma Thurman) fia Alex (Taylor Zakhar-Perez - Csókfülke 2) is a meghívottak között van.

Idegesen megy el az esüvőre, ugyanis tudja, hogy ő "csak" egy munkásosztálybeli politikus egyetemista fia, aki nagyjából a hatalomba csak belecsöppent, sok mindent nem tud a királyi etikettekről, azonban azt tudja, hogy Henry herceg (Nicholas Galitzine) ellenséges vele. Az első találkozásuktól már ellenséges Alex-szel, így amikor szegény elnök-csemete bakit vét és az esküvői - piszok hatalmas - tortát Henry-vel magukra borítják, elszabadul a pokol.

Alex meg kell mutassa, hogy húúú, de jó barátságban vannak a Herceggel, különben két földrésznyi gazdasági balhé lesz ebből... úgyhogy kénytelen visszabattyogni Angliába, s együtt eljátszani egy PR-drámát, miszerint ők elválaszthatatlan barátok. Miközben egymás idegeire tudnának menni. 

A PR-buli annyira jól sikerül, hogy kiderül, miért van az ellenségeskedés és szép lassan egyfajta kimondatlan barátság, bajtársiasság veszi kezdetét a két földrész között.

S amikor újévkor a Fehér Ház kertjében elcsattan Henry kijózanító csókja, Alex el kell gondolkozzon azon, hogy ki is ő, mit/kit is akar...

Annak ellenére, hogy két fiúról van szó, nem éreztem a filmben egyszer sem, hogy le akarnának a torkomon tolni valamiféle gender-politikát, pedig elég sok politika volt a történetben, illetve a két színész között egy olyan szuper kémia volt, amit régen láttam már. S Nicholas hol volt már a Hamupipőke szőke hercegétől, de a Bíbor szívekbeli Luke is messze volt már Tőle. Ő egy kiforrott, fantasztikus színész lett, aki simán elbírt a hátán egy Fehér Házas, angol királyi Buckingham-palotás hátteret is. (Megjegyzem, az, hogy egy jelenetet tényleg a Palotában forgattak le, s Stephen Fry, aki az uralkodót alakította (ZSENIÁLISAN), az egyik teremben cigarettázhatott, ahol nem is szabadna... na, az volt csak ám valami!!! 

Na, de visszatérve Nicholasra...

Utána láttam a Rólad alkotott kép című filmet, amiről később írok még részletesen, valamint ott van a Mary és George c. sorozat. Nos, azt nehezen emésztettem meg, de találtam benne színészi kihívást Nicholas részéről és megugrotta, hú, de nagyon jól megugrotta.

S ha már elkezdtem nézni Tőle filmeket, úgy döntöttem, megkeresem, honnan indult a srác. Nos, alig húsz évesen egy olyan fantasztikus filmmel indított, ami izgazán jó indítás volt, s most már tudom, hogy honnan a gitár. 

A Talpalatnyi zene igazán kellemes kis film egy olyan lelki sérült kissrácról, aki ahelyett, hogy vagdosná a karját (ami régen rendszeres lehetett), inkább a gitározásba, zenébe fejezi ki az érzelmeit, a kétségeit, a félelmeit. Luke Perry (szegény, azóta meghalt) szintén fantasztikusat alakított a filmben. Nem fogom elfelejteni ezt a történetet, nagyon jó a megtört léleknek. 

Nicholas igazán sokoldalú színész. Nagyon örülök, hogy megismerhettem őt, hogy láthatok Tőle/Vele filmeket. 

Még nagyon sok szuper történetet kívánok Neki és egy igazán jó, tartalmas életet!

Az Úriember nélküli Hadviselés Minisztériuma - szerű film

Aki ismer, tudja, hogy Guy Ritchie rendező nagy kedvencem. Általában szó nélkül leülök bármilyen film elé, ami az ő nevével fémjelzett. Nos, most is így lett volna, ha nem látok előzetes fényképeket a filmről. Így annyira vártam, hogy megnézhessem a filmet, mint a karácsonyt. Ja, nem. Jobban!

Ugyanis egymás után láttam/olvastam olyan neveket, hogy szerepelni fognak a filmben, amik szívemnek nagyon kedvesek.

Számomra ez volt az a film, mint anno (talán az első résznél még érdekes volt, most már csak öreg-papikák-marháskodása) az Expendables. 

Guy volt a fantasztikus torta tésztája, amelynél minden tortalap egy-egy új finomságot rejtett számomra:
Henry Cavill (ugye, őt nem kell bemutatni? Vaják, Superman),
Alan Ritchson (Reacher),
Alex Pettyfer (babaként szinte a 001 - Az első bevetés volt, amit láttam Vele),
Hero Fiennes Tiffin (Azután filmek),
Cary Elwes (csilliárd évvel ezelőtt A herceg menyasszonyában láttam),
Til Schweigel (A futár), 

és a többiek...

Az igaz-szerű történet érdekes és kissé érzékeny témát feszegetett. A cím tökéletesen mutatja, miről volt szó. A II. világháborúban a "minden megengedett a háború befejezéséhez" lehetett gondolom az utolsó gondolata az angol politikának, azonban azt, hogy kapituláljanak a németeknek, mégsem akarták meglépni. Ehhez kitaláltak egy Postamester Hadművelet, melynek vezetőjeként megismerjük Gus March-Phillips-et, aki a barátai segítségével egy olyan küldetést teljesítettek, amely nem jóváhagyott, nem hivatalos és nem engedélyezett küldetés lesz. 

Ami tény, hogy volt egy Gus March-Phillips névre hallgató katona, aki - talán - ihletője volt Ian Fleming James Bondjának. Az is igaz, hogy elég bevállalós katona volt. Hogy ez a történet viszont mennyire hiteles?! Háááát, inkább engedjük csak el magunkat, dőljünk hátra és élvezzük a filmet. Viszont. Visszatérve a bekezdés elején lévő Fleming-szálra... Aki nem érzi ennek a dolognak a pikantériáját, annak nincs olyan összeesküvés-elmélet fantáziája, mint nekem. Ugyanis sokan Henry Cavill-t szerettük volna Mr. Bond szerepében látni, ebben a filmben pedig találkozunk Ian Fleminggel, ahogy Gus elcseni az öngyújtóját, illetve az ő csapata hozza össze azt a bevetést, amit Fleming talált ki igazából. Tehát naaaagyon átvitt értelemben Henry csak eljátszotta egy picit másképp James Bond szerepét.

Egyébiránt viszont, aki Henry Cavill-nek nem teljesen elkötelezett rajongója, annak nem ajánlom a filmet. Ugyanis itt egy olyan arcát látjuk, ami picit hasonlít a Mission: Impossible Utóhatás c. filmbeli szerepéhez. Kemény, néha durvulásig is az volt. A vér ebben a filmben is literszámra folyik, s aki egy kicsit is szimpatizált a nácikkal, az erre a filmre naaagyon tüzet fog fújni... De hagyjuk az efféle komolyságot másokra...

Amúgy az, ahogy ez a rengeteg szuper színész megosztotta a filmbeli egyensúlyt, azt talán csak a Bosszúállók filmben láttam ennyire finoman kiadagolva. Mindenkinek megvolt a maga stílusa, szerepe, sok színész teljesen más jellemmel volt felruházva, mint eddigi szerepeiben, de ez csak még színesebbé tette a történetet... 

Szóval nagyon tetszett a film hangulata. Jó, jó, jó! Guy Ritchie minden mozdulata a filmjeiben tetszik. A film felépítése, hangulata, ritmusa... Szóval én elfogult vagyok. De azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel. 

"- Azért választottuk March-Phillipet, mert ő fittyet hány a parancsra.
- Hátha jó lóra tettünk!"

Atlas, avagy szerintem akkor is klassz színész JLo

Amikor 14 évesen először találkoztam a számítógéppel (Commodre 64 volt még csak és ahhoz, hogy mappákat, jegyzeteket tudjak készíteni, a DOS-ban külön kódsorokat kellett írni...), ami egyből megbabonázott. 

Akkor még eszünkben sem volt, hogy úgy igaziból az AI-re (mesterséges intelligenciájú számítógépekre) gondoljunk... A filmekben levő ilyen történetek megmosolyogtattak és áhitattal töltöttek el. De elhinni, hogy ez igazi lehet, egészen biztosan nem hittük.

A Knight Rider KITT-je és Michael Knight órája, amely összekötötte őket, csak egy csodás mese volt (most meg idegbajt kapok, ha az órám nem jelzi a telefonomon levő friss adatokat).

Szóval nagyot ugrottunk pár évtized alatt. 

Láttam sok filmet, amiben a mesterséges intelligencia jelen van, persze. Nem fontossági, elkészítési sorrendben felsorolok párat, s rögtön rájövünk, hogy mi már naaaaaaaaaagyon sok ilyen filmet elfogyasztottunk az évek során.

Ott van az Én, a robot (2004), extra kedvencem, vagy a Lopakodó (2005) - nem a Swarzenegger történet! - ó, azok a csodás repülős jelenetek, de a Terminátor sorozat is ide illik, vagy az A.I., mesterséges értelem (2001) című kis könnyed történetnek induló "hátamon-feláll-a-szőr' film piszok sok mondanivalóval, vagy a másik - számomra - nehezen feledhető: A kétszáz éves ember (1999), amin jól szétbőgtem anno a szemem, illetve a Her (2013), ami nekem inkább már kicsit nehezebben emészthető művészi film volt - persze zseniális azért - és az Ex Machina (2014), na attól meg a hideg kirázott, bevallom. Aztán szintén mindkét Szárnyas fejvadász ezzel foglalkozott, valamint a rövid - sajna gyorsan elkaszált sorozat - az Intelligence (2014), s hogy a nagy szerelmem se maradjon ki, ami azért már jóóóval messzebb mutat, a MATRIX trilógia.

Hogy ez hogy jutott eszembe? A sokak által leszólt - általam boldogan üdvözölt - film az apropója ennek a kis visszaemlékezésnek. Az Atlas.

Lehet utálni Jennifer Lopezt, illetve lehet szeretni is - úgy az dalait, mind a filmjeit. Én inkább szeretem. /Egyik nagy kedvencem, a szerethetően bohókás Ilyen a formám (2010). De az Angyali szemek (2001) című film is mindig megdobogtatja a szívemet./ Most pedig ezzel az Atlas című filmmel is elkapott. Oké, rendben. Vannak jobb filmjei. De az, amit képviselt ez a film, az számomra naaaagy kedvenc. A számítógép és az ember kapcsolódása egymáshoz.

De maradjunk a filmnél.

Nekem picit olyan érzés volt, mintha KITT-et egybegyúrták volna egy jaegerrel a Pacific Rim c. filmből. S ezzel oda is érünk ahhoz a részhez, hogy a film "aránylag" kis költségvetésű lehetett, ugyanis a történet nagy része egy emberhez hasonló kinézetű, óriásrobot belsejében játszódik JLo-val, akarom mondani Atlas Shepherd-del. A - számomra - jaeger-nek hívott óriáslényt pedig - kinek másnak, mint - Smith-nek hívják (Gregory James Cohen). (Pontosan. Szabó. Cseppet személytelen. Ugyanis azzal kezdődik a film, hogy egy mesterséges intelligencia, Harlan (Simu Liu) majd a fél Földet letarolja, majd új bolygó után néz (hogy miért nem tette földdel egyenlővé a Földet, ki tudja, de ez a mi nagy szerencsénk.. hehehe..). S Atlas a sebeit nyalogatva éli lassan idősödő, őszülő hajú (lenne, ha nem festené) életét. Mígnem elkapnak egy Harlan készítette szintén mesterséges embert, Casca-t (Abraham Poppoola - enyhén szólva a frászt kaptam a röpke 196 cm magas pasitól), akit Atlas hathatós segítségével kikérdeznek és megtudják, hova száműzte magát Harlan.

Elindul egy hatalmas csapat katona, természetesen az amerikaiak minden önbizalmával, s hiába próbálja Atlas felkészíteni az embereket a lehetetlenre, nagyjából mindenki "nevet' rajta. S amikor odaérnek a Harlan lakta bolygóhoz, nem tárt karokkal várják az embereket... Mire ketttőt pislogunk, Atlas már nagyjából egyedül marad egy - nagyjából erőszakkal a robotba kényszerítve, amitől kézzel-lábbal hadakozik... S rájön, hogyha túl akarja élni a dolgot, nemhogy Harlant levadászni, csak életben maradni, akkor kénytelen minden ellenérzését félretenni a túlélés érdekében és összefogni a géppel. 

Kettejük csatározása, a humor, a harc vajon bajtársiassá teszi őket, összecsiszolódnak, vagy végleg elbuknak? 

Nem hiszem, hogy lottót kell vásárolni azért, hogy megtudjuk, mi lesz a vége a történetnek, de akkor is... 

A történet most, hogy "betört" a mesterséges intelligencia az életünkbe, eléggé időszerűvé lett - az összes ilyen filmmel egyetemben. S mint egy jó film, úgy a pro és a kontra véleményt is megkapjuk ebben a témában: jó nekünk az MI, vagy sem. S ha engem kérdeztek, bármennyire is szeretem a technikát, az ilyen filmeket, nekem inkább Terminator-keltette érzésem van. S kevés az olyan "személy", mint itt Smith, vagy az Én, a robotból Sonny. De lehet velem vitatkozni... 

A film mindenesetre szuper lett - szerintem.

Nekem mindenesetre lett egy új idézetem: Gondolkodj halkabban! 

A szürke ember, avagy nekem inkább ezüst, olyan jó!

A Ryan-eket nagyon szeretem. Legyen Reynolds, vagy Gosling, mindegy nekem. Mindkét srác BRUTÁL jó színész.

 

Picit más, de mindjárt vissza is kanyarodok... Ahogy vége lett a MARVEL nagy produkciójának, vagyis a Bosszúállók: Végjátéknak, valahogy úgy éreztem, "vége a világnak". Szóval a filmesnek... a MARVEL-esnek. Persze, tudtam, hogy nem, de valahogy... egy NAGYON NAGY időszaka a "filmes életemnek" végleg bezárult. Mivel két olyan kedvenc szereplőm is meghalt (illetve kiöregedett) a történetben, akik nálam a két sarokpont voltak. Természetesen Robert Downey Jr., vagyis Vasember és Chris Evans, AKA Amerika Kapitány.
Aztán rájöttem... mit is picsogok itt, amikor láthatom őket még más filmekben is? Hiszen jó színészek, előtte is azok voltak, ezek után pedig mint A++-os színészek (ahogy én nevezem) szinte bármilyen szerepet megkaphatnak.

S ekkor jött - hogy visszakanyarodjak az eredeti téma felé - az, hogy a nyakamat tettem volna rá, a fiúk közül sokan most naaaaaaagyon rossz fiúkat fognak alakítani/játszani egy-egy újabb szerepekben, kicsit kilépve a MARVEL-es hős-gúnyából.

Bejött a megérzésem.

Chris Evans egy olyan iszonyat rémgenyó-szupergonosz szerepeben tetszeleg, amihez még egy kő kemény hitler-bajuszt is összehozott, hogy még csak véééééééééééééletlenül se gondoljunk arra, hogy ő lenne Kapi.

Szóval teljes pálfordulás Nála. De, de ezt is megugrotta. Annyira tudtam utálni a szerepét, hogy kimondottan élveztem, ha valamije bibis lett. 

 Aztán a másik nagy meglepetés számomra: Ryan Gosling iszonyat jól tud ügynököt, keményfiút is játszani. Nem kell Neki Rachel McAdams, nem kell Emma Stone, hogy szexi legyen, hogy igazi, dögös pasi legyen, elég egy alig tíz éves kislány, akit meg kell menteni, elég egy sérült gyermekkor, hogy izguljunk Érte. S minden egyes ütését, lövését elhisszük Neki, s minden egyes rúgásánál tudom, hogy célba fog találni. Pedig ő "csak" Ryan Gosling, aki egy felfújhatós babába is szerelmes tud lenni és olyan átlagos kinézete lehet, hogy simán elmennék mellette, de olyan piperkőc is lehet, hogy a frászt kapnám, ha a kávémhoz kapott szívószállal megszívnám a jól megérdemelt itókámat, mert tudnám, hogy ő ilyen dolgokat be nem vesz a szájába, ezt pótléknak tartja és kicsinyesnek...

De most, a Grey man-ben minden mozdulatát elhittem és minden ugrásánál biztos voltam, hogy olyan szilárd talajt fog fogni, mint Pierce Brosnan, vagy Jean-Van Damme a csúcs-korszakukban.

Kicsit olyan érzésem volt a film nézése közben, mintha kaptam volna egy új akció-színészt, akiről eddig nem is gondoltam volna, hogy ilyenre is képes. Pedig de.

Szóval zseniális volt.

Ja, s hogy a filmről magáról is meséljek?

Ááááá... Russo fivérek írták/rendezték. Mi kell még ennél több?

Van egy Hatos (Ryan Gosling) névre hallgató CIA ügynök, aki elég zűrös gyerekkor, valamint börtön után kap egy esélyt arra, hogy valami jót is tegyen. Erre Fitzroy (Billy Bob Thorton - akinél ledöbbentem, hogy mennyit öregedett) szervezi be a CIA-hoz, s megkapja a Hatos nevet, ami asszem végig megmarad Neki. Nem emlékszem, hogy a filmben más nevet használt volna. De elvégre a 007-es már foglalt... Szóval el kell kapjon egy szintén CIA-s eltévelyedett bárányka-ügynököt, aki mielőtt kilehelné a lelkét (Hatos gyilokja miatt - természetesen), átad Neki egy memóriakártyát.

Közben megismerjük Lloyd Hensen-t, aki még a nevében is olyan németes beütésű (tiszteletem a németeknek, bocsi, én most inkább az anno hitlerista németekre gondolok), s aki nagyjából egy önjelölt igazságosztónak képzeli magát, s amikor megtudja, hogy Hatosnál van a kártya, minden úton-módon meg akarja kaparintani Tőle. Így nagyjából a fél világon átkergeti, hogy végül csak farkasszemet tudjanak nézni majd egymással...

A történet nem egy túl furfangos, jó akciófilmhez illően nincsenek benne túl nagy satufékek - történetileg, fizikailag viszont annál több -, nem kell ötször megnézni, hogy megértsük a cselekményt, de akkor is valahogy az egész nagyon jól van úgy, ahogy van. 

Persze, a Russo fivérek azért nem ma kezdték a pályát, tudják, mit, mikor, hogyan kell... de akkor is...

A két fiú nagyjából a vállán simán elviszi a filmet és én élvezettel dőlök előre, hogy végigizguljam az ámokfutást.

S mostanában ez lett az új kedvenc mondatom: "Ez is egy átlagos csütörtök." 

Csúcs fegyver, avagy Tamás, az aranykezű

Gyorsan letolom a kötelező pfúújolásokat, hogy utána kellően csorgathassam a nyálam és zenghessem az ódáimat a szülinapomon látott mozin.

Tom Cruise. Vagyis a túl-maximalista, senki-csajszi-nem-bír-megmaradni-mellette pasi, aki a scientológia főpapja... S közben meg színész. A bánatba...

Szóval Tom Cruise. Ő az a kivétel - próbálom végigpörgetni az agyamban a kedvenc színészeimet, hogy van-e másik ilyen, de nem találok -, akinek nem érdekel már a magánélete, s megpróbálok CSAK és KIZÁRÓLAG a produkcióira koncentrálni. Ugyanis NAGYON odavagyok a filmjeiért. (Oké, majdnem mindegyikért.) De a magánéletéről SEMMIT nem akarok hallani... mert akkor megutálnám. S azt nem szeretném.

Aztán ott van Jerry Bruckheimer, aki sok őrülethez adta már a nevét... Nincs értelme itt felsorolnom (nagyon sok szuper dolognál producer volt), de elég az is ehhez a felsoroláshoz, hogy annál az 1986-os filmnél is ő bábáskodott, amit nem nagyon tudtak, hogy mi lesz belőle, nagy siker, vagy csak az USA éltető propaganda filmje, de megpróbálták és bejött...

 

Bejött? Naná! Megvettük, az egész világon. Én is, ahogy sok más filmes őrült, bomber dzsekiben és Ray-Ban szemüvegben szerettünk volna feszíteni, de persze Magyarországon még fasorban sem voltak ezek a termékek. De attól még odáig voltunk érte, meg vissza. Együtt énekeltük fúúú, de fonetikusan és ismeretlenül a dalokat, amik úgy beégtek az agyunkba, hogy álmunkból felverve is tudtuk, milyen filmhez tartozik...

Én spec annyira megfertőződtem, hogy onnantól fogva ha valaki azt mondta nekem, hogy MIG, én rávágtam: Nem, inkább F-14, F-18, vagy később F-22.

S onnantól datálhatom a repülős filmek iránti imádatomat...

Tom Cruise pedig hozhatta nekem a Mission: Impossible filmeket, mind megvettem (majdnem szó szerint mindet).

 

S amikor pár évvel ezelőtt meghallottam, hogy ezzel a filmmel akar valamit csinálni, felkaptam a fejem. Tőlem remake is lehet, pont nem érdekel, de legyenek benne repülők!!!

Aztán jött a covid, s ha voltam valamire írtó pipa a covid alatt, az a covid volt. Hogy ezt a produkciót elkaszálhatja. (Oké, most ne menjünk bele az emberi oldalába a dolognak, meg a propagandájába... és az egészségügy-politikába...) S épphogy nem sírtam, hogy nem fogom látni ezt a bizonyos filmet.

S kértem a "filmes isteneket", hogy ne a Netfixáción, vagy máshol adják le a filmet, hanem MOZIBAN!!!! Mert nekem nincs csak a számítógépem, ahhoz meg csak a két kis hangfalam van, s nem Dolby Surround, meg ilyenek. Szóval én moziban, színes, szagos, szélesvásznú, pattogatott-kukoricás verzióban szerettem volna megnézni a filmet.

 

S bár egy klassz kis epétlenítő műtét majdnem közbeszólt, össze tudtam szedni magam akkorra (köszi Tom, hogy úgy rendezted a megjelenését a filmnek, hogy az a szülinapom közelében legyen!!! Plusz piros pont érte!!!), hogy pont a születésnapomon a kedvenc mozimban, a kedvenc termemben, a kedvenc helyemet le tudtam foglalni és megnézhettem a Top Gun: Maverick c. filmet.

 

Nagyon izgultam, hogy megpróbálja majd fiatalosra venni... mert sok színész beleesik ebbe a csapdába (nem mondok neveket, filmeket, mert sajna sok van), hogy nem veszi észre, hogy elszállt felette az idő, féltem, hogy tényleg csak valami remake lesz, s direkt nem voltam hajlandó semmi előzetest olvasni a filmről, amiből megtudnám, miről fog szólni, mert nem akartam semmi előzetes behatást, épp elég volt az a sok-sok videó, amit láttam trailer-nek (na, azt már nem bírtam ki, hogy ne nézzek bele).

 

S elkezdődött a film. Én pedig boldogan dőltem hátra a Corvin Moziban a Korda Teremben a Bal Közép 13. sor 1. székén.

Amikor meghallottam Harold Faltermeyer Top Gun-hoz írt zenéjének kicsit átírt változatát, majdnem elsírtam magam. Egyrészt, mert nem gondoltam volna, hogy eljutok a moziba erre a filmre, másrészt újra felrémlettek a régi, '86-os film képei, s amúgy is... olyan tuti a zene a klassz gitár és zongora szólókkal.

S nem kellett a filmből öt perc sem, s már előredőlve vigyorogtam, mint egy hülyegyerek. Ugyanis - mint már említettem, megfertőződtem a harcirepülős filmekkel, úgyhogy a Lopakodó c. film Bádogember Edi 1. mesterséges intelligenciájú harcirepülőgépére hajazó kis lapos csodamasinába ugrott be Pete, amitől elállt a szívverésem is. Olyan gyönyörű volt.

S Tom nagyon okosan nem akarta magát fiatalítani, nem próbált más lenni, mint aki... Egyszerűen a mai énjére alakította át a történetet, s ahogy mi is megöregedtünk a nyolcvanas éves óta, itt is mintha tényleg elteltek volna az évek, Pete 'Maverick' Mitchell is sok dologgal foglalkozott azóta, s most épp beleszaladt egy olyan problémába, amit meg kellett oldani.

Kíváncsi voltam, IceMan-t hogy hozzák vissza, hiszen Val Kilmer (az én drága Angyal-om) a gégerákja óta nem filmezik, mégis tudtam, hogy benne lesz ebben a produkcióban. Tom ezt is ügyesen beillesztette. Sőt! Zseniálisan!

A történetet mindenki olvashatta... eszemben sincs elmesélni.

 

Azt tiszteltem a filmben nagyon, hogy mindenki odatette a maga részét. (Azt is tudjuk, hiszen nagy port kavart fel, hogy azoknak a színészeknek, akik a történetben vadászrepülősök voltak, kőkemény kiképzést kaptak vadászrepülő vezetéséből, sőt, még annál is több mindenből, valamint iszonyat erőnléti edzéseket kellett letoljanak. Le a kalappal Nekik!)

Nagyon jó színészek voltak a filmben: Ed Harris (A Szikla), Jon Hamm (Kémek a szomszédban), Jennifer Connelly (Egy csodálatos elme), Charles Parnell (Last Ship) és Miles Teller (Beavatott), hogy csak azokat írjam, akiknek elsőre tudjuk a nevét.

Miles-től kicsit tartottam, mert nekem eddig megmaradt annak a Peter-nek, aki a napraforgó stílusában menti mindig a bőrét.. De tudtam, hogy jó színész, így csak picit féltem az összehasonlítástól. Áááá... egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy miben játszott eddig. Azonnal Goose fiának éreztem őt. Fantasztikus volt. Persze, már csak azért is más volt, hiszen van bajsza, illetve úgy kipattintotta magát, hogy az én drága Theo James (a Beavatottban Négyest alakította, de milyen szexin) barátomat simán lepipálta volna most.

A zenék, a hangok, s a képi világ... mind-mind azt éreztették velem, hogy ezt a filmet TÉNYLEG mozira alkották meg. Ennél a "sima" otthoni számítógépes mozizás tizedannyira sem hozza ki belőle a hűha-érzést, mint ott, a moziban. Úgyhogy aki eddig nem tervezete, legyen kedves vándoroljon el egy moziba megnézni ezt a filmet. Hogy Tom Cruise zsebét gyarapítjuk vele? Ám legyen. Megdolgozott érte. 

Nagyon tetszett, hogy volt Top Gun-os csajszi is és nem vették viccesre a figurát Vele. Szeretem az esély-egyenlőségeket. Valamint tetszett - pff... inkább elviseltem - a szerelmi szál is.

Tudom, az egész film egy nagy klisé volt, de akkor is... Vagy azért néztem el a filmnek ezeket a nagy banális dolgait, mert a fiatalságomat (a '86-os filmet) idézte vissza, vagy mert sebészi pontossággal tettek mindent oda, ahova, vagy mert tényleg odavagyok a vadászrepülős-TomCruise-os filmekért. Pont nem érdekel. Fütyülve mentem be az erdőbe azon a kitaposott ösvényen, amit nekem állítottak csapdát. S bármikor simán újrasétálnám.

Ott volt a Great balls of fire szám is, amit most épp nem Goose, hanem a fia, Rooster énekelt. De még ez is tetszett.

Voltak új számok, S még Lady Gaga dala is tetszett. 

 

 

 

 

 

 

Úgyhogy csak ennyit tudok mondani - azon kívül, hogy ezt a filmet mindenkinek látnia kell -: I feel the need... Need for speed.

https://www.youtube.com/watch?v=WhciMs13yZM

 

 

Négy agyas pasi(m)

 Aki ismer, tudja, szeretem az agyas pasikat. S még inkább szeretem az agyas, humoros pasikat.

 

Most összegyűjtöttem négy olyan férfit is az életemből, akik sokat jelentenek nekem, s sok kellemes, vidám, néhol sírós, de mindenképpen izgalmas perceket kaptam Tőlük.

Elsőnek mondanám Kevin Feige-t, aki 2000-ben felfordította az életemet. Akkor még nem tudtam, hogy ki ő. Csak valamikor 2008. környékén kezdtem el felfogni, hogy az X-Men-ek és a Fantasztikus Négyes igazából az ő keze nyomát dicsérik már. Én csak az IronMan megjelenése után jöttem rá, hogy erre a pasira oda kell figyelni. Ez a pasi nemcsak egy sima baseball sapkás ürge, hanem egy zseniális látnok, egy fantasztikus elme, aki olyan történeteket lát, amik Stan Lee agyából pattantak ki, s ő filmre álmodja ezeket. 

 

Amik miatt odavagyok érte: X-Men (összes film), A Fantasztikus Négyes (az Ioan Gruffudd, Jessica Alba, Chris Evans, Michael Chiklis és Julian McMahon féle filmekről beszélek természetesen), Daredevil, Penge: Szentháromság, Elektra, Vasember, s az utána következő öööööössszes MARVEL-es csoda. (Például össze tudta hozni, hogy mondjuk úgy 6-8 "A" kategóriás színész elférjen egy filmben - lásd Bosszúállók, s nem is csak egy film volt ilyen. De ami miatt örökké hálás leszek Neki, az az, hogy Robert Downey Jr-t, az én elsőszámú űber-színészemet, akit már idétlen idők óta szerettem és csodáltam a munkáját, abban a pasiban Mr. Feige meglátta az igazi Tony Stark-ot, azt a milliárdost, akiről még maga az író, Stan Lee is azt mondta, hogy született Vasember.)

Aztán a következő, J. J. Abrams (vagyis Jeffrey Jacob Abrams), akinek annyi sorozat és film-élményt köszönhetek, hogy ihaj. Egy idő után már konkrétan kerestem azokat a történeteket, amikben az ő keze benne van. Persze, persze, van egy-két olyan produkció, amik nem igazán lettek a kedvenceim, de mégis... 

Amik miatt odavagyok érte: Kezdődött az Alias sorozattal, aztán a 2009-es Star Trek filmet is az ő kezéhez köthetem, jött a Lost - Eltüntek sorozat, majd a Mission: Impossible - Fantom protokoll, aztán megint egy sorozat, a Rejtély, ami minden összeesküvés-elméletemet előhozta, majd újabb Star Trek film, aztán az Almost Human c. sorozat, amit sajna elkaszáltak az első évad után, újabb Mission: Impossible film, s hogy ne csak a Star Trek oldalon ficeregjen, átment az "ellenséghez", egy Star Wars filmben is dolgozott. Újabb szuper sorozat, A célszemély, s egy újabb Star Trek (oké, megbocsátottam a Star Wars filmet) és újabb M:I. Ugye, hogy nem rossz kis életmű-sorozat?!

A harmadik kedvencem Eric Kripke. Egy "szimpla" kis forgatókönyv-író, aki teljesen megváltoztatta az életemet. Miatta tudok egy szótól egy görcsös-sírós pillanatban is füligérően mosolyogni. Miatta tanultam meg annyi szót angolul, amennyit csak lehetett a sorozat-nézés közben.

 

Amik miatt odavagyok érte: Supernatural mind a 15 évadának mind a 327 része. S mint kiderült, az én egy másik nagy kedvenc sorozatomnak, a Timeless-nek sok részében benne van a keze.
Miatta hiszem el, hogy a család nem ér véget a vérrel (angolul: "Family don`t end with blood, but it don`t start there either."). Valamint ő volt az, aki miatt - mint fentebb írtam - a pudding szóról ma már nem az édesség jut eszembe, hanem Dean Winchester. S ő volt az, aki miatt tudom azt, hogy a világ másik végén levő számomra TELJESEN ismeretlen emberrel ha találkoznék és elkezdeném énekelni a Carry on my wayward son c. Kansas nótát, az illető valószínűleg vigyorogva a Supernatural c. szót bökné hozzám. 

S végül Christopher Nolan-t említeném meg, azt a író, rendezőt, aki egy olyan színes, látványos, több, mint háromdimenziós aggyal rendelkezik, hogy az már csoda. Ki ne emlékezne az Eredet c. filmre, amiben először láttunk feltekeredni utcákat, vagy azt a Tenet c. filmet is említhetjük, amiben pedig az idő csavarodik össze-vissza.

 

Amik miatt odavagyok érte: Ahogy már említettem, az Eredet, Mementó, Tökéletes trükk, s bár én MARVEL rajongó vagyok, ő mégis elérte, hogy a DC filmjei között is legyenek kedvenceim. Miatta szerettem meg (oké, azért kellett egy csodálatos Christian Bale színész is a dologhoz) a Batman filmeket (Batman: Kezdődik!, A sötét lovag és A sötét lovag: Felemelkedés), valamint Tom Welling már belerántott a Clark Kent világába, de Henry Cavill azért mégis mesteri szintre emelte Mr. Nolan-nel az Acélember-ben a Superman iránti szeretetemet.

Nos, ez a négy pasi nem szexi, nem csábítóan izmos, egyszerűen csak olyan szuper képességeik vannak, amik miatt naaaaaaaaaaagyon szeretem őket. Ennyi.