Nos, Reni, megnéztem mindkét Csillag születik c. filmet, most már elmondhatom! Ezt vártad, drága Barátném!
Az 1976-os filmet azért nem tudom "könnyedén" nézni, mert Barbra Streisand az egyik főszereplője.
Ő pedig nekem a top-5 színésznő ÉS énekesnők között van, úgyhogy őt ezért sem tudom elfogulatlanul nézni.
Az ő hangja annyira mennyei volt a filmben (ebben IS), s annyira átütött már az első hangoknál nekem, hogy már azzal megvett.
Pedig akkor még csak egy csiszolatlan gyémántot kellett igazából halljunk. Hehe... mintha Barbra tudna olyant.
Ez kicsit olyan feeling volt, mint amikor a Tükröm, tükröm... c. filmben eljátszotta a kövérke csajszit és a kis otromba, lógós ruhái alól ahogy megfogott valamit azokkal a semmihez sem fogható vékony, gyönyörű ujjaival... (megnézte már valaki úgy igazán Barbra Streisand körmeit?!) Szóval ott kilátszott, hogy ez a nőci bármilyen ruhában legyen, akkor is SZTÁR!!!! (Elnézést, én zsigerből gyűlölöm a celeb szót, úgyhogy nekem a színészek és hírességek megmaradtak Sztárnak!)
Míg Lady Gaga eddigi stílusa picit bélyegként tapadt számomra a filmre, nehezen tudtam elvonatkoztatni. Főleg, amikor a film közepe felé megjelent azzal a FIDESZ színű hajjal... Ott rávágtam, hogy na, Lady Gaga nem hazudtolja meg magát.
DE őszintén bevallom, mégis sokkal jobban tetszett a nőci, mint gondoltam volna!!! Amikor minimál sminkkel és mezei barna hajjal szerepelt, elvitt a történet. Akkor, ott, tetszett.
A zenékre áttérve. Nos, észrevehető az 1976-os és a 2018-as zenei stílus (a kor szelleme), ahogy rányomta a bélyegét a filmekre.
Nekem - talán Barbra, talán az a korszak, de - jobban tetszett az 1976-os változat zenei világa.
Persze a mostani filmben is voltak kedvenc számaim.
Külön megemlítendő, hogy amíg
Kris Kristofferson-ról tudtam már előtte is, hogy tud énekelni,
Bradley Cooper-t nem tudtam, hogy nem elég, hogy "Szépfiú" és szexi hangja is van (orgánumra gondoltam itt), hanem még énekelni is tud, meg gitározni. Szóval meglepett a srác. Újabb pozitívum, amit hozzáadhatok az édi vigyorához.
Újabb meglepetés volt nekem az is, hogy a két film hiába azonos történetet vetített le nekünk, én mégis mást és mást kaptam a két történettől.
Az 1976-os filmben főleg tényleg a sztárrá válást láttam a történetben kidomborodni, azt hogy egy kisvárosi lány, egy szürke kis veréb, hogyan változhat át ünnepelt csillaggá, hogy válhatnak az álmai valóra, hogy teljesülhet ki, hogy lehet a kis hernyóból pillangó.
Barbra ezért is zseniális, mert végig éreztem azt, hogy ő hiába lett ünnepelt sztár (már a filmben, mert ő 1976-ra már bőőőven világhírű volt), a nevadai sivatagban, a saját kis házukban, világukban ugyanúgy megmaradt annak a csajszinak, aki huncutkodik és a csillogását le tudja vedleni egy pillanat alatt.
Ezzel szemben a 2018-as filmben inkább egy olyan srácról ismertem meg egy történetet, aki az énekesi karrierje csúcsáról lefelé zuhanva még megismerkedik egy lánnyal, akivel még egyszer átélheti a boldogságot, a szerelmet, de a kábítószer, az alkohol és az önkép elveszettsége mégsem tudja megmenteni az öngyilkosságtól.
A szívem szakadt meg Jack-ért, akibe elég volt egyet (igaz jóóó nagyot) belerúgni és az önbecsülése már semmivé is foszlott.
Úgyhogy nekem ez a film újfent megtanította, hogy az önbecsülésem ezerszer fontosabb, mint az önbizalom (az is fontos, szó se róla!), mert amíg az önbizalmunk növekedhet-csökkenhet az éppen átélt helyzeteink, életpillanataink hullámában, az önbecsülés mint egy világítótorony kell biztos pontot mutasson az önértékelésünkben. (na, coach-om megszólalt...)
S ebben a filmben hiányzott - számomra - az a dolog, amit a másik filmben pont megkaptam, pedig ebben a filmben fogalmazza meg Jack csodásan Ally-nek: "Ha nem a lelked legmélyéről jön, amit csinálsz, akkor üres leszel. ... Ha nem magadat adod, b@szhatod."
Ugyanis valahogy azt éreztem, hogy Ally valahol a vörös hajával együtt megváltozott, elpopuláriasodott (na, egészen biztosan nincs ilyen szó, de csak megérti mindenki, hogy mit szeretnék ezzel mondani). S ez már nem az a csajszi volt, aki a zongora mögött énekelt, aki a nagy orrával és a sebarna hajával eltűnne, ha nem hallanánk meg a zseniális hangját.
Oké, a film végére visszatért az a nőci, akit megszerettem a film elején... de akkor is. Az 1976-os film sokkal jobban átadta azt az érzést, hogy meg kell maradjunk önmagunknak, hiába változik meg körülöttünk a világ.
/Viszont azon jót nevettem, hogy Lady Gaga azzal az Alec Baldwin Show-ban játszódó számával megfogott engem. Ha olyan számokat játszana, még tetszene is... Bár meg kell hagyni az Alejandro c. száma pl. nagyon tetszik, csak ne kelljen látnom... meg van még egy-kettő, ami nagyon jó, de azért ő már nekem kicsit túúúl alter./
A két főszereplő srácot se felejtsük ki a teljességből.
Mindkét színész nagyon tetszett és a maga szerepében csodálatos volt. Kris-t régről szeretem, hiszen több filmben is láttam már, nem volt újdonság a játéka, ahogy a szakadt sztárt játszotta.
Coopertől pedig talán most láttam először olyan filmet, amiben a játéka IGAZÁN megfogott. Volt benne mélység. Persze, játszotta a Másnaposokat, a Csúcshatásban is, még komoly filmeket is láttam Vele, de valahogy mégis most éreztem meg valami igazán eredeti, mély érzést, amit át tudott nekem adni.
Nos, ha a két filmet fel kellene tegyem egy mérlegre, hogy melyik tetszett jobban, akkor nem tudnék választani. Mindkettő ugyanis más-más dolog miatt tetszett nagyon.
S legvégül szeretnék két olyan videót is beilleszteni ide, ami mind a két film - számomra - egyik legszuperebb élményét adta.
Barbra pedig... Kris Kristofferson-nal nagyon nagyot alakított itt.
S tudom, hogy mindenki a másik számot illesztené be a 2018-as változathoz, nekem mégis ez tetszett jobban... S Coopernek tényleg van hangja... Bakker! Vanám...hehe..
Szóval a két videó:
Barbra Streisand és Kris Kristofferson - Evergreen:
https://www.youtube.com/watch?v=L7AIBlzCluc
Valamint Bradley Cooper és Lady Gaga - Shallow:
https://www.youtube.com/watch?v=bo_efYhYU2A
