Felhőkarcoló - kontra Die Hard (s csak az első részről beszélek most)

Nemrég volt érkezésem megnézni a Felhőkarcoló című filmet.

Furcsa volt. Ha nem lett volna mellette más dolgom, azt hiszem, ott hagytam volna a filmet.

Pedig nem volt rossz, csak jó sem... Jóó pár percig azon gondolkodtam, hogy én ezt a filmet már láttam valamikor. Aztán rájöttem, hogy The Rock-ért nem mennék el moziba, úgyhogy valszeg mégsem láthattam még.

Aztán volt egy pillanat, amikor rájöttem, miért ismerős.

Mert a Nakatomi toronyra emlékeztetett a film. Vagyis a Die Hard első részére.

S rájöttem, hogy szídhatjuk Bruce Willist, nevethetünk rajta, készíthetünk Vele kapcsolatban jó sok mém-et, mégis ő az a pasi, akivel mindig jó volt a '90-es években filmet nézni.

Nem volt rossz ennek a filmnek a látványvilága, még talán izgalmas is lett volna a történet, ha nem vártam volna, hogy valamikor egy kanyarban felbukkan John McClane, vagyis Bruce Willis.

Lehet, hogy Bruce Willis kopasz fejét most lecserélték Dwayne Johnson kopasz fejére? Valszeg. 

A volt kommandós elveszti az egyik lábát, ellenben kap egy feleséget és két szép gyereket. (Minő érdekesség, McClane is két gyermekkel és egy feleséggel büszkélkedhetett a Die Hard-ban.)

S mivel nem bír kifordulni önmagából, így biztosítási szakemberként felkérik egy csodálatos torony védelmére, vagy mire is...

Aztán 'beb@sz a gebasz'. A feleség a gyerekekkel - természetesen - a toronyépületben marad, viszont odaérnek a rosszfiúk is. Őt közben le akarják tartóztatni, amit persze nem hagy szó nélkül.

Szóval volt egy-két átfedés nekem ebben a történetben, de azért nem volt ez olyan rossz film.

Tényleg a látványra nagy gondot fordítottak, ami - számomra - egyedül vitte a filmet a hátán, de persze lehet velem vitatkozni...
Szóval olyan "egyszer-nézhető" volt, az tuti. De a Die Hard-ot semmi nem fogja tudni letörölni a palettáról.
Hiszen hiába készítették azt a filmet 1988-ban, vagyis jééééééééééézusom, 30 éve pont (!!!), mégis még mindig nézhető, élvezhető.

Szólíts a neveden

Tudom, hogy most inkább a Bohemian Rhapsody-ról kellene írnom, meg mittomén még miről... De szokásomhoz híven, mindig külön utakon is járok a filmek között. (Lásd kedvenc filmemet, a Lazacfogás Jemenben c.-t, amit mennyire nem ismer senki szinte...)

Nem tudom megmondani, miért vagyok ennyire érzékeny ezekre a dolgokra, hiszen egy mélyen vallásos családban nőttem fel és elvileg nem szabadna elfogadnom ezeket a dolgokat... De valahogy ezek szerint túl fontosnak tartom a szerelmet ahhoz, hogy elítéljem, bármilyen is legyen az.

Ez a film viszont úgy elkapott, mint a csuda. A hangvétele, a történet, a képi világ, a szereplők érzékenysége a történetre... Egyszóval azt a két órát, amit a filmmel töltöttem, teljes egészében szeretettem.

Furcsa a film címe. Igazából nem nagyon értettem meg, hogy miért ez lett a cím. A könyvet megszereztem, kiolvasom, akkor lehet, hogy meg fogom érteni. Elvégre Oscar-t kapott a film, mint a legjobb adoptált forgatókönyv. Na, püff neki... egy Oscar-os filmet szerettem meg?! Ez is ritka nálam.

Szóval a történet... Ja, csak olyan embereknek ajánlom ezt a történetet/filmet, akik a melegekről szóló történeteket nem undorodva finnyázzák.

Ugyanis ez az.

A '80-as évek Észak-Olaszországában vagyunk a nyár elején, amikor egy csodás professzor (Michael Stuhlbarg) meghívja egy tanítványát Oliver-t (Armie Hammer) magához nyárra. A családja már megszokta a nyári-tanítványokat, úgyhogy fia, Elio (Timothée Chalamet) már előre kíváncsi, milyen lesz az új tanuló.

De ez a diák teljesen más, mint akiket eddig megszokhatott. Laza és önbizalommal teli és azonnal megkedveli mindenki. S ahogy Elio figyeli Oliver-t egyre inkább őt is a bűvkörébe vonja.

/Persze, mondjuk az én Szőke Hercegem bármilyen filmben is legyen, valahogy jelen van a dolgokban. Nem lehet őt nem nézni, látni, figyelni. Mind a 196 centijét! S ebben a filmben elég sok centijét láthatjuk (no, nem úúúgy!)./

Elio szerintem eddig nem tudta, hogy lenne Vele valami "gond", hiszen van barátnője, de mégis, valahogy másképp látja a világot. 

Ej, de szívesen megsúgtam volna Neki, hogy nyugi, öcsi, egy zseni anya és zseni apa egyetlen gyermekeként, csakis fura kölyök lehetsz... De hiszen ő is egy kis zseni.

Aztán telnek a napok, s Elio nem tudja, hogy élvezze Oliver társaságát, vagy meneküljön előle, s talán Oliver is így van Elio-val. Viszont valami mégis mindig egymáshoz vonzza őket.

S amikor Elio határtalanul virágnyelven, de tudatja Oliver-rel, hogy tetszik Neki, az egész teljesen felkavarodik. 

Amit minden szerelmesfilm elején látunk (bármilyen nemről is legyen szó) a 'szeretlek/gyűlöllek,' 'magamhoz kötnélek/elfutnék előled a világ végére', itt is megmutatkozik.

Ja, és a "Majd jövök!" mondattól meg film végére már kivert a frász... (Kiderült, hogy eredeti angolul pláááne jó a dolog, ugyanis csak annyit mond Oliver, hogy: "Later." Mint Christian Grey? "Laters, Baby!"-je. Jééééééééééééééééééézusom. Szürkét idézek. Ez már a vég kezdete...)

Vissza a filmhez!!!!

Csodálatos zenével és képi világgal fűszerezte meg Luca Guadagnino rendezése a történetet. A színészek pedig olyan érzékenységgel, csodálatos játékkal adták nekünk vissza az érzelmeket, a gondolatokat, hogy az számomra is meglepő volt. 

Nagyon sok olyan része van a filmnek, ami elgondolkodtató. Van egy rész, amikor a Professzor, a felesége s Elio beszélgetnek, vagyis Annella (Amira Casar) az édesanya olvas egy német fordítású könyvet hangosan és egy lovagról és egy királylányról szól a történet. S a lovag nem meri elmondani a lánynak, hogy szereti, s csak annyit tud mondani, hogy:  "Mondjam ki, vagy halljak szörnyet?!"

Vagy másik rész, amikor a Professzor a fiával beszél olyan nyíltan a szerelemről, ahogy egy apa a fiával csak beszélhet. Lenyűgöző, megindító volt. Minden gyereknek ilyen apát kívánnék!!!

Aztán akkor, amikor már minden kiderül... Oliver kifejezései, mozdulatai, hozzá Elio furcsa távolodásai... Annyira lenyűgöző színészi játék volt, hogy Szőke Hercegem hivatalosan is felkerült számomra a legjobb színészek közé. S hogy két hetero srác játszotta el a szerelmes meleg szerepeket?! Na, az még érdekesebb, nagyobb kihívás volt színészileg.

Jaj, nagyon kíváncsi vagyok a könyvre, hogy ott hogyan mutatta be az író ezeket a dolgokat... vagy hogy egyáltalán mennyire volt a film és a könyv szinkronban egymással. 

Szóval aki nem botránkozik meg egy ilyen történettől, annak szívből ajánlom a filmet. Néhol humoros, néhol drámai, néhol rájövünk, milyen egyszerű is a mi életünk, s néha rájövünk, milyen jó lenne ilyen mély érzelmeket megélni. 

S barackot majszolni... oké, nem úgy, ahogy Elio tette, de akkor is...

S végül megosztom az egyik kedvenc képemet a két főszereplőről...

Ennio Morricone koncert

Volt boldogságom eljutni január 23-án Ennio Morricone koncertjére a Papp László Sportarénába.

90. jubileumi exkluzív koncert.

Muris volt a dolog, mert valamiért nem gondoltam, hogy a NAGYÖREG tényleg itt lesz nálunk. Aztán amikor a hatalmas tapsorkában megjelent, ledöbbentem, hogy tényleg a 90 éves Ennio Morricone-val egy felél alatt vagyok. Fantasztikus érzés volt. Pedig még el sem kezdték a koncertet.

Este 20 órakor kezdődött a koncert és a 15-20 perces "intermezzo"-t követően folytatódott tovább egészen 23 óráig. Szóval nem volt egy rövid koncert, mégis, azt hiszem, elviseltem volna még páááár órát az Ő műveit hallgatva.

Nos, nem mondanám, hogy csütörtökön túl sok minden értelmes dologra lettem voltam kapható a munkahelyen, de azért megálltam a helyem, azt hiszem. 

De ebben természetesen nagyon is segített az, hogy előző este akkora energiahullámot kaptunk, ami akkor nagyon is kellett nekem. (Áthelyeztek egy ÚJ főnökhöz, akit nem is ismertem még előtte.)

Nos, a koncert. Mert úgy érzem, hiába filmes blogot írok, ez a koncert tökéletesen beleillik a dolgokba.

Morricone szenzációsan termékeny zeneszerző, aki szinte megszámlálhatatlan díjat nyert, s ezer és filmben lehet hallani a zenéit.

Sajnos azt a csodát, amit ott kaptam, azt az érzést nem lehet leírni, nem lehet megfogamazni. De mégis... Olyan zenei csodát hallgattunk végig, amit öreg nyanya koromban is vissza fogok említeni.
Szerintem egy legalább 100 fős kórus és a még legalább annyi zenész olyan csodát alkotott ott, hogy szavak nincsenek rá!

Olyan hangokat, hangszereket is kihallottam az ezerszer már meghallgatott műveknél, amiktől teljesen új hangzást, új érzéseket váltott ki a - tényleg már agyonhallgatott - mű.

Mást nem tudok, mint olyan zenéket beilleszteni ide, amiket Ő készített és - egyrészt - a koncerten hallottam, másrészt pedig a kedvenceim.


Jöjjön Ennio Morricone!!!!

A kedvencemmel kezdem. Morricone zsenialitását tökéletesen jellemzi ez a dal. Halkan, szinte hangtalanul, egy, maximum két hangszerrel kezdődik az egész, aztán szép lassan csatlakoznak a hangszerek, s esetleg - itt esetünkben - a kórus (amit külön szeretek Morricone-nél) is.

https://www.youtube.com/watch?v=pcJCdX_7nSQ


Mindenképpen meg kell említeni Susanna Rigazzi-t is, aki szintén itt volt a koncerten. Bár nem vagyok nagy szoprán-kedvelő, s a hölgy nem kifejezetten szép éneklés közben, de a hangja, a csodálatos tudása lehengerelt. Mesés hangja van!!!!
Neten találtam Vele ezt a videót, amit nálunk Magyarországon is - ha jól emlékszem még - elénekelt.

https://www.youtube.com/watch?v=RC7aw_yzfE4


Másik nagy kedvencem az A profi című film zseniálisan szívbemarkoló zenéje.
Aki látta a filmet, az - szerintem velem együtt - ha meghallja ezt a zenét, szintén látja, ahogy Jean-Paul Belmondo a helikopter felé sétál...

https://www.youtube.com/watch?v=KkME1Zq3vJM


A harmadik nagy kedvencem az a Mars mentőakció c. film zenéje. Úgy egészében. Morricone olyan fenomenálisan végigfeszíti a gyomrunkban a görcsöt, hogy féljünk, hogy féltsük a szereplőket, hogy az csoda. Elképzelhető, hogyha az Űrodusszeia: 2001. zenéjét is ő írta volna, akkor nézhető lett volna a számomra is?!

https://www.youtube.com/watch?v=CovR97GJpj8&t=161s


Lenyűgöző, ahogy Morricone használja a hangszereket. Olyan hangokat, olyan érzéseket ki tud fejezni egy-egy hangszer megszólalásával, hogy az ledöbbentő. Igen, tudom, a jó zene ettől jó zene, hogy a szerző ismeri a hangszerek egymással való párosításának össz-hangzását. De Morricone ebben valahogy tényleg fergeteges. Mintha valami külön számítógépes program-rendszer lenne az ő agyában, ami ezeket a csodálatos érzéseket kihozza a hangszerek együtt-hangzásából.

A jó, a rossz és a csúf zenéjét se felejtsük ki:

https://www.youtube.com/watch?v=p2fg3bR2osU


S ami számomra új volt, de persze nem ismerhetek minden filmet még én sem...
Viszont a zenéje annyira levarázsolt, hogy megkeresem, megszerzem, megnézem. De hogy máris szerelmes vagyok a zenébe, az tény. Ott, akkor, elvarázsolódtam:

https://www.youtube.com/watch?v=aYIzAIHkWWg


Minden hangszer, amit itt meghallgattunk, lenyűgözött. Újra és újra megdöbbent az, hogy a zenével mit ki nem tudunk fejezni. Nem tudom elképzelni az életemet zene nélkül. S ezen a koncerten ez valahogy ezerszeresen beigazolódott.
A zene ereje csodákat művel.

https://www.youtube.com/watch?v=vVNmVSufv0A&list=PL2EchC8usvuDkPMdJH9DrMjbw2KiGSSk8


S utoljára hagyom azt a hölgyet - Dulce Pontes-t -, aki egészen biztosan zseniális a maga nemében, de nekem nem tetszett. Jó a hangja, ott volt minden hang a helyén, de valamiért nekem nem jött át az a hajlítgatás, az az előadás, amit ő énekelt. Elnézést ezúton is Tőle.

https://www.youtube.com/watch?v=ud0V9gcaKzo


Ezúton kívánok Ennio Morricone-nak még nagyon sok egészségben és békességben, boldogságban eltöltött időt! S ezerszer is köszönet a sok boldog percért, amivel (zsenialitásával) megajándékozott bennünket!!!!

Csillag született 1976-ban és 2018-ban is

Nos, Reni, megnéztem mindkét Csillag születik c. filmet, most már elmondhatom! Ezt vártad, drága Barátném!

Az 1976-os filmet azért nem tudom "könnyedén" nézni, mert Barbra Streisand az egyik főszereplője. 

Ő pedig nekem a top-5 színésznő ÉS énekesnők között van, úgyhogy őt ezért sem tudom elfogulatlanul nézni.

Az ő hangja annyira mennyei volt a filmben (ebben IS), s annyira átütött már az első hangoknál nekem, hogy már azzal megvett. 

Pedig akkor még csak egy csiszolatlan gyémántot kellett igazából halljunk. Hehe... mintha Barbra tudna olyant.

Ez kicsit olyan feeling volt, mint amikor a Tükröm, tükröm... c. filmben eljátszotta a kövérke csajszit és a kis otromba, lógós ruhái alól ahogy megfogott valamit azokkal a semmihez sem fogható vékony, gyönyörű ujjaival... (megnézte már valaki úgy igazán Barbra Streisand körmeit?!) Szóval ott kilátszott, hogy ez a nőci bármilyen ruhában legyen, akkor is SZTÁR!!!! (Elnézést, én zsigerből gyűlölöm a celeb szót, úgyhogy nekem a színészek és hírességek megmaradtak Sztárnak!)

Míg Lady Gaga eddigi stílusa picit bélyegként tapadt számomra a filmre, nehezen tudtam elvonatkoztatni. Főleg, amikor a film közepe felé megjelent azzal a FIDESZ színű hajjal... Ott rávágtam, hogy na, Lady Gaga nem hazudtolja meg magát.

DE őszintén bevallom, mégis sokkal jobban tetszett a nőci, mint gondoltam volna!!! Amikor minimál sminkkel és mezei barna hajjal szerepelt, elvitt a történet. Akkor, ott, tetszett.

A zenékre áttérve. Nos, észrevehető az 1976-os és a 2018-as zenei stílus (a kor szelleme), ahogy rányomta a bélyegét a filmekre.

Nekem - talán Barbra, talán az a korszak, de - jobban tetszett az 1976-os változat zenei világa. 

Persze a mostani filmben is voltak kedvenc számaim. 

Külön megemlítendő, hogy amíg Kris Kristofferson-ról tudtam már előtte is, hogy tud énekelni, Bradley Cooper-t nem tudtam, hogy nem elég, hogy "Szépfiú" és szexi hangja is van (orgánumra gondoltam itt), hanem még énekelni is tud, meg gitározni. Szóval meglepett a srác. Újabb pozitívum, amit hozzáadhatok az édi vigyorához.

Újabb meglepetés volt nekem az is, hogy a két film hiába azonos történetet vetített le nekünk, én mégis mást és mást kaptam a két történettől.

Az 1976-os filmben főleg tényleg a sztárrá válást láttam a történetben kidomborodni, azt hogy egy kisvárosi lány, egy szürke kis veréb, hogyan változhat át ünnepelt csillaggá, hogy válhatnak az álmai valóra, hogy teljesülhet ki, hogy lehet a kis hernyóból pillangó. 

Barbra ezért is zseniális, mert végig éreztem azt, hogy ő hiába lett ünnepelt sztár (már a filmben, mert ő 1976-ra már bőőőven világhírű volt), a nevadai sivatagban, a saját kis házukban, világukban ugyanúgy megmaradt annak a csajszinak, aki huncutkodik és a csillogását le tudja vedleni egy pillanat alatt.

Ezzel szemben a 2018-as filmben inkább egy olyan srácról ismertem meg egy történetet, aki az énekesi karrierje csúcsáról lefelé zuhanva még megismerkedik egy lánnyal, akivel még egyszer átélheti a boldogságot, a szerelmet, de a kábítószer, az alkohol és az önkép elveszettsége mégsem tudja megmenteni az öngyilkosságtól.

A szívem szakadt meg Jack-ért, akibe elég volt egyet (igaz jóóó nagyot) belerúgni és az önbecsülése már semmivé is foszlott. 

Úgyhogy nekem ez a film újfent megtanította, hogy az önbecsülésem ezerszer fontosabb, mint az önbizalom (az is fontos, szó se róla!), mert amíg az önbizalmunk növekedhet-csökkenhet az éppen átélt helyzeteink, életpillanataink hullámában, az önbecsülés mint egy világítótorony kell biztos pontot mutasson az önértékelésünkben. (na, coach-om megszólalt...)

S ebben a filmben hiányzott - számomra - az a dolog, amit a másik filmben pont megkaptam, pedig ebben a filmben fogalmazza meg Jack csodásan Ally-nek: "Ha nem a lelked legmélyéről jön, amit csinálsz, akkor üres leszel. ... Ha nem magadat adod, b@szhatod."

Ugyanis valahogy azt éreztem, hogy Ally valahol a vörös hajával együtt megváltozott, elpopuláriasodott (na, egészen biztosan nincs ilyen szó, de csak megérti mindenki, hogy mit szeretnék ezzel mondani). S ez már nem az a csajszi volt, aki a zongora mögött énekelt, aki a nagy orrával és a sebarna hajával eltűnne, ha nem hallanánk meg a zseniális hangját. 

Oké, a film végére visszatért az a nőci, akit megszerettem a film elején... de akkor is. Az 1976-os film sokkal jobban átadta azt az érzést, hogy meg kell maradjunk önmagunknak, hiába változik meg körülöttünk a világ.

/Viszont azon jót nevettem, hogy Lady Gaga azzal az Alec Baldwin Show-ban játszódó számával megfogott engem. Ha olyan számokat játszana, még tetszene is... Bár meg kell hagyni az Alejandro c. száma pl. nagyon tetszik, csak ne kelljen látnom... meg van még egy-kettő, ami nagyon jó, de azért ő már nekem kicsit túúúl alter./

A két főszereplő srácot se felejtsük ki a teljességből. 

Mindkét színész nagyon tetszett és a maga szerepében csodálatos volt. Kris-t régről szeretem, hiszen több filmben is láttam már, nem volt újdonság a játéka, ahogy a szakadt sztárt játszotta.

Coopertől pedig talán most láttam először olyan filmet, amiben a játéka IGAZÁN megfogott. Volt benne mélység. Persze, játszotta a Másnaposokat, a Csúcshatásban is, még komoly filmeket is láttam Vele, de valahogy mégis most éreztem meg valami igazán eredeti, mély érzést, amit át tudott nekem adni.

Nos, ha a két filmet fel kellene tegyem egy mérlegre, hogy melyik tetszett jobban, akkor nem tudnék választani. Mindkettő ugyanis más-más dolog miatt tetszett nagyon.

S legvégül szeretnék két olyan videót is beilleszteni ide, ami mind a két film - számomra - egyik legszuperebb élményét adta. 

Barbra pedig... Kris Kristofferson-nal nagyon nagyot alakított itt. 

S tudom, hogy mindenki a másik számot illesztené be a 2018-as változathoz, nekem mégis ez tetszett jobban... S Coopernek tényleg van hangja... Bakker! Vanám...hehe..

Szóval a két videó:

Barbra Streisand és Kris Kristofferson - Evergreen:

https://www.youtube.com/watch?v=L7AIBlzCluc










Valamint Bradley Cooper és Lady Gaga - Shallow:

https://www.youtube.com/watch?v=bo_efYhYU2A