Aurora Borealis

Van az a Rejtély című sorozat, ahol megláttam és megszoktam és megszerettem Joshua Jacksont.

Aztán elkezdtem tudatosan keresni a filmjeit.
Kiderült, hogy a Koponyák és a Rejtély között azért még dolgozott ám egy-két filmen... 

S ráakadtam egy érdekes címre: Aurora Borealis.

Mindig is szerettem a sarki fényt, a látványát, s szeretném egyszer az életben igaziból is látni, milyen az IGAZI sarki fény. S bár nem hiszem, hogy azt megláthatom még az életemben, de ezt a filmet megkaparintottam.

Meglepődtem, mert Donald Sutherland is főszereplőként szerepel a filmben, s vele kapcsolatban nem emlékeztem mostanában, hogy olvastam, hallottam volna erről a filmről. Sebaj. Kellemes meglepetés volt.

Szóval a film.

Egy szerencsétlen srácot ismertem meg a filmben, Duncan-t (Joshua Jackson), akinek nincs sohasem sokáig munkahelye. Valamilyen belső kényszer hatására - vagy ahogy én szoktam mondani, még nem találta meg a helyét -, de minden helyről vagy kirúgják, vagy kirúgatja magát, vagy ő lép ki, de tényleg sehol sem marad meg sokáig.

Abban a városban él, ahol világéletében élt, ott élnek a nagyszülei, s még a bátyja is az ő „kéglijét” használja szerelmi fészekül (miközben a felesége és a két kislánya otthon várja).

Szóval Duncan-nek semmi sem sikerül, semmi pozitív nincs az életében.

S hogy még nyomasztóbb legyen a világ neki, még ott van a tizedik évforduló. Édesapja ugyanis tíz éve halt meg. Hogy kábítószer-túladagolásban, vagy másban, azt nem tudjuk, hiszen Duncan nem hajlandó az egyetlen ismerőstől sem megkérdezni, aki tudhatná (édesapja barátja ott volt a halálánál ugyanis). Annyit tudok csak meg a filmben, hogy kábítószerezett, s volt elvonókúrán. Mindegy, ez most nem is érdekes.

De mégis sűrű teherként nehezedik ez a fiúra.

Milyen érdekes, hogy az embernek sokszor mennyire a lelkére telepszik a múlt, akár a saját múltja, akár a szüleié.

Duncan a nagyszülőket meglátogatva rátalál az épület aljában egy segédházmesteri állásra, amit meg is kap. Így közel van a nagyiékhoz, s még mindenféle barkácsmunkát is elvégezhet a házban.
Nagyapja (Donald Sutherland) egyre kevesebb dologra emlékszik jól és egyre lassúbb, betegebb is. Duncan meglepődve látja, hogy az öreg mennyire gyorsan leépült.

Közben megismerkedik nagyapja betegápolójával, a szexi Kate-tel (Juliette Lewis). S egyik pillanatról a másikra van munkája, van barátnője és a nagyszüleivel is jól megvan.

Persze itt kell megemlíteni, hogy Donald Sutherland hiába hagyta már el a hetedik x-et, még mindig csodálatos színész, s még mindig úgy el tudja bűvölni az embert, ahogy nagyon kevesen csak.

A betegség, amit eljátszik, a néha tiszta, néha elkavarodott elmeállapot... fájdalmas látni egy idős embert így. Sutherland eszement jól elkapta ezt az érzést. 

Szóval, miközben a nagyapjával többet sétál, rájön, hogy az öreg mindenáron véget akar vetni a saját életének.
Nem akarja már ezt a nyomorult állapotot, hiszen ha nem is tudja minden pillanatát kontrollálni, mégis észreveszi a feleségén, az unokáján, hogy ő már nem a régi.
S nem szeretné megvárni azt a pillanatot, amikor már nem tud saját életéről saját maga dönteni.
Duncan-nek egyfolytában mormogja, s nyaggatja, hogy segítsen neki abban, hogy véget vethessen a szenvedésnek.

A film eleje-felé könnyen rávágtam, hogy szó sem lehet róla, hiszen nem segítenék egy embernek sem az öngyilkosságban. De ahogy a nagyapát közelebbről láttam, egyre nehezebb kérdésnek találtam ezt.

Duncan-nek döntenie kell az életével kapcsolatban, s nemcsak nagyapja problémájában, de a saját élete is útelágazáshoz ér, barátnője, testvére, nagyanyja, mindenki olyan döntéseket vár el tőle, ami az egyszerű, kényelmes és megszokott városából, burkából ki kellene mozdítsa őt.
Elgondolkodtam, én vajon hogyan döntöttem volna a helyében...
Tényleg néha a változás a legnehezebb, bármennyire is jónak tűnik.

Szeretettel ajánlom a filmet mindazoknak, akik egy kicsit változtatni szeretnének az életükön. Szerintem segít!