365 nap - avagy a 18-as karika jól jön néha

Nos, megnéztem én is ezt a sokak által vitatott,  ominózus 365 nap című filmet.

Hmmm....

Nem is tudom... Mit mondjak róla: a jót, vagy a rosszat?

De hogy a Szürke ötven árnyalatához nem lehet hasonlítani, az biztos, mert ezzel az erővel akkor már az Elemi ösztönhöz is hasonlíthatom, vagy bármilyen másik filmhez.

Nos, igen. Ez tény. Elééééggéééé erotikusra sikeredett a dolog, de a lengyeleknek valószínűleg ez is volt a céljuk ezzel a filmmel. Hiszen azért valljuk be, amiről szól...

Mert hogy van egy fiatal olasz srác, aki épp akkor örökli meg az édesapjától a maffia vezéri címet, amikor egy lányt figyel a tengerparton. A lány csodás, ám édesapa halála és egy rosszul irányzott lövedék miatt Massimo (még a neve is szexi, nemhogy maga a pasi - Michele Morrone) valahogy - szerintem - a lány keresésébe fojtja a veszteségét.

Több éven keresztül keresi a lányt, Laura-t (Anna Maria Sieklucka - s tényleg lengyel a színésznő), míg egyszercsak rátalál egy nyaralóhelyen. S mire a lány feleszmél - jó maffia-főnökhöz illően - elrabolja Massimo.

Amikor Laura felébred, elmondja Massimo Neki, hogy a pasija megcsalja, úgyhogy ne is akarjon visszamenni hozzá, s amúgy meg ő szerelmes Laura-ba, úgyhogy mivel tudja, hogy a lány még nem is ismeri, ad neki 365 napot, hogy megismerje, megszeresse. Püff.

Nos, egy elég temperamentumos lányzóval van dolgunk, úgyhogy Laura mindent elkövet azért, hogy megszabaduljon Massimo-tól, de a férfi kitartó és heves közeledésének ő sem bír ellenállni - egy percig nem ítélem el - s végül megadja magát és Massimo-é lesz. Addigra már megtudja, hogy mi a férfi munkája, hogy hova akarja a szívét elkötelezni, s végül...
Na, mindent nem spoilerezek le.
Akit érdekel, nézze meg a filmet inkább. 

Azt mindig tudtam, hogy az olasz pasik nagyon szexik tudnak lenni, sőt, Michele Morrone-t még láttam is valahol, valamilyen filmben... (vagy a face-en, álmaim Assail-jeként - Fekete Tőr Testvériségből) De olyan teste, kisugárzása van, hogy Jamie Dornan elbújhat mellette (ha már mindenképpen a Szürkéhez akarunk nyúlni).
Számomra ő szexisebb, mint mondjuk Jason Momoa (most fog a világ női lakosságának háromnegyede megkövezni!), s ahogy én észrevettem, nem is olyan nagyon rossz színész.

Megkockáztatom, hogy még a női főszereplővel sincs semmi baj. Anna Maria Sieklucka (Kislány, ha be akarsz törni a nemzetközi filmiparba, kicsit le kellene kurtítanod a neved - szerintem) is úgy érzem, megtette, amit a szerepe követelt tőle. 

Sok kritikát olvastam erről a filmről, hogy a Szürke ötven árnyalatának a másolata, meg Stockholm-szindróma, meg ilyenek.. Szóval hogy nem szexi az, ha az elrabló azt hiszi, hogy a Stockholm-szindrómával magába akarja bolondítani az elrabolt hölgyet. 

Nos, szerintem itt szó sincs erről a dologról. Mert oké, Massimo tényleg előadja a kemény rablót, s majdnem az első perctől kezdve Laura tudja, hogy kivel áll szemben, hogy mivel foglalkozik a férfi, de könyörgöm... Az a pasi áhítatosan, kedvesen kezd udvarolni a nőnek... csak épp mivel Laura úgy hülyíti az agyát - simán elmegy Massimo előtt meztelenül zuhanyozni, hogy ingerelje - nem csoda, ha a pasi kissé bekeményít. De bántani nem bántotta soha. Ezt jegyezzük meg azért.

Nos, az egyetlen rész, ami a Szürkére vajaz, az az a rész, amikor Massimo - okos pasi, meg kell hagyni... észrevette, hogy Laura-t nem hagyja hidegen a teste, bár szerintem csak egy olyan nő nem kapna hőhullámot ettől a pasitól, aki már halott - kikötözi egy ágyhoz (Laura egy szál köntösben átment a pasi szobájába... könyörgöm, mit várt?!) és egy - gondolom - prostituáltat igénybe vesz Laura előtt. Mutatván, hogy mit hagy ki.

Na, ez nálam valahogy még mindig nem Stockholm-szindróma.

Csak hogy mindenki képben legyen: "A Stockholm-szindróma egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántalmazás mellett a rab figyelmet, néha előforduló felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van szolgáltatva neki, az élet-halál ura felette." (Wikipedia)

Eszemben sincs Massimo-t védeni - bár a fentiekből úgy tűnt -, hiszen tényleg elrabolt egy nőt, de azt hiszem, hogyha a kémia nem dolgozik közöttük, elengedte volna. 

Amúgy meg megtett mindent, hogy a lány jól érezze magát Nála, s én már második pofon, ill. kihívó viselkedése után úgy vágtam volna be egy sötét, nyirkos sarokba a lányt legalább 10 percre, hogy észhez térjen, mint a pinty.

Szóval magát a történet elgondolását üdvözöltem. 

Jó ötlet volt, de sajnos szerintem még legalább egy hónapot rá kellett volna szánjon az író a történet JÓ kidolgozásához. 

Sok lyukat felfedeztem a történetben, ami számomra zavaró volt. Persze nem sok lengyel filmet láttam még, úgyhogy nem tudom, milyen a nagy átlag náluk, valamint azt sem tudom, milyen észjárással rendelkeznek, de ha nemzetközi filmet készítek, akkor amennyire lehet, nemzetközivé teszem a történetet is...

A film eleje nem volt számomra túl érthető, azon kívül, hogy Massimo édesapját orvul meggyilkolják, s így Massimo kapja meg az "üzletet". Mutatnak Laura életéből is részeket, de valahogy afelett is úgy elsiklottunk...

Az is fura volt, hogy - a szerintem tényleg szép, dekoratív - lány miért volt együtt egy olyan izomagy sráccal, mint a pasija, aki láthatólag nem volt oda érte, s a kémia közöttük (tisztelet a rendezőnek, hogy erre odafigyelt) konkrétan nulla volt.

Aztán az elrablás után is fura volt sok esetben, hogy vajon mennyi idő telt el az események között. 365 napról beszél a film, de nem érezzük, hogy ennyi tényleg lett volna. Nálam max. két hét volt az érzés... úgyhogy itt kicsit megakadtam szintén. 

Aztán amikor már összejönnek, Massimo elküldi a lányt haza, Lengyelországba. (... milyen fura, hogy a Kis kacsa fürdik... c. gyerekdal jutott eszembe erről... )

S ott olyan fura dolgokat csinál Laura, amit nem nagyon értettem. Barátnőjével kirúgnak a hámból, megváltoztatja a haja színét, fazonját. Miért?

Majd amikor Massimo megérkezik, alig akarja "vissza"fogadni.

S Laura szüleivel való megismerkedés, meg az utána következő események (spoiler-veszély miatt nem részletezem). Nekem ezek nagyon gyors léptékben és olyan odadobáltan történtek. Mintha elkészítették volna a filmet, csak mivel három-négy órásra sikerült, így gyorsan ki kellett vágni innen-onnan részeket, hogy befejezhessék.

No, meg a befejezés... Semmi baj, nem mondom el, mi lett a film vége. De ilyen összecsapott befejezést régen láttam már...

De akkor most... s mi volt utána... és miért... s ki volt... és hogyan... és miért... miért... miért...?!

Szóval nem lett volna rossz a történet, ha - mint ahogy fentebb említettem - a forgatókönyv író kicsit tovább dolgozik rajta. 

De legalább szép tájakat, szép embereket és ruhákat, cipőket láttunk a film során. És a két színész között nekem érezhető volt a kémia - ellentétben egyes szürke filmekkel. 

Massimo - engem megvettél kilóra!

Doolittle - ahogy én szeretem

1998-ban levetítettek egy Dr. Dolittle c. filmet Eddie Murphy-vel. Akkor nagy szám volt, bár én már akkor sem szerettem a színészt. Valahogy olyan ripacskodó volt, s ez a film is erősítette bennem, hogy egy - már elnézést - bájgúnár. Akkorra már elkészítette az első részét a Bölcsek kövérének. Gáz volt. Már az sem kellett volna, a többi meg plááááne.

Na, mindegy. Nem is Róla akartam írni ma.

Éreztem a történetben a lehetőséget, de legjobb tudomásom szerint nem jött el az igazi Doctor Dolittle, aki klasszul elmesélte volna az állatokkal beszélni tudó orvos történetét.

S egyszer csak meghallottam, hogy az én legkedvesebb színészem arra adta a fejét, hogy elkészítse ezt a történetet.

Vártam, vártam, vártam.

Tudtam, hogy addig, amíg a MARVEL-től "el nem engedik", nem fogja tudni elkészíteni rendesen, s ő inkább nem csinál valamit, minthogy rosszul forgassa le, játssza el.

S múlt évben - hatalmas zokogásaink közepette (MEKKORA SZÍNÉSZ ÓRIÁSKÉNT ADTA ELŐ!!!) - feláldozta magát Tony Stark az egész univerzumért, s hogy a kislánya biztonságban nőhessen fel. Így már éreztem, eljött az én időm, vagyis dr. Dolittle ideje.

S nem is váratott magára sokáig a film.

Érdekes, hogy egy olyan rendezőt kértek fel a film elkészítésére, akitől igen, már láttam filmet, de valahogy nem fogott meg a neve, a produkciója. Stehphen Gaghan

S a filmről.

Aki valami világirodalmi remekművet vár, az csalódni fog. Ellenben egy édes, kedves, szerethető mesével fog találkozni.

Megismerkedünk a Dokival, megtudjuk, mitől olyan magányos és miért nem fogad már sem ember, sem állat betegeket az otthonába s megismerkedünk a szereplőkkel.

Megismerkedünk elsősorban az elbeszélővel, Poly-val (Emma Thompson) /s itt jegyzem meg mérhetetlenül szomorúan, hogy nem tudok jól angolul, így csak feliratosan élvezhetem a szereplők igazi, eredeti hangjait, akik közül nagyon sok színészt szeretek!!!!/, a hatalmas papagájjal, Che-che-vel (Rami Malek), a félős gorillával, aki folyton önbizalomnővelő szövegeket nyomat magának, Yoshi-val (John Cena), a fázós jegesmedvével (ő folyton meg van dermedve... hehe), majd a kedvencem Jip (Tom Holland - igen, a Pókember), a rövidlátó kutyus, majd ott van Háp-háp (Octavia Spencer) a kacsa, akinek a szövegétől mindig kinyúltam... S a segítsége mindig hagy némi kívánnivalót maga után, de akkor is... S még két kedvencem, Betsy (Selena Gomez) az édes zsiráf és Tutu (Marion Cotillard - igen, az Oscar díjas, szuper francia színésznő!!!) a róka (csak Betsy tetején láttam őt).

S ne hagyjuk ki Dolittle-t, aki úgy fél az emberektől, hogy legszívesebben elbújna előlük teljesen, végérvényesen.

Csakhogy Lady Rose (Carmel Laniado) és Tommy Stubbins (Harry Colett - sokáig agyaltam, hogy milyen filmben láttam, aztán rájöttem, hogy Michael Buble egyik klipjében láttam őt) megzavarják a Doki nyugodt életét.

Míg Tommy egy meglőtt mókust szeretne megmenteni, Lady Rose a beteg angol királynőhöz szeretné elhívni a Dokit. 

S mivel anno a királynőtől kapta Dolittle a birtokot, így muszáj segíteni Rajta. Úgyhogy elindul a színes kompánia a Buckingam palotába. 

S ahhoz, hogy a Királynő meggyógyuljon, el kell menni egy tááávoli szigetre egy bizonyos mágikus gyógyszerért. Így a kirándulás tovább s messzebb megy, mint a palota.

Nem tudom, hogy az angolban a szójátékok hogy jönnek ki, de a magyar szinkronban újfent csodálatomat fejezem ki a fordítóknak! Zseniális mondatok vannak a filmben, azt hiszem nagyjábóle ezért is szeretem annyira. 

Igazából minden állatnak van valamilyen beköpése, ami nagyon vicces, nagyon édes!

S hogy ezek után ha valahol meglátok egy zellert, vagy egy póréhagymát és csipesznek, vagy szikének fogom hívni, senki ne gondolja, hogy megbolondultam, egyszerűen csak a filmből idézek.

Robert Downey Jr. "szokásához híven" remekel a filmben, tökéletesen hozza a formáját, a stílusát és hiába a "mese", ugyanolyan teljes átéléssel és átlényegüléssel adja a szórakozott, zseni Dokit. Haja, ruhája, mozdulatai, szövegei... elképesztőek!

Itt kell megemlítenem Michel Sheen, Jim Broadbent és Antonio Banderas szerepét is. Míg az első két színész származásukhoz híven adják az angol arisztokratákat, addig Banderas-t alig ismertem meg a filmben... Muris volt.

/Nos, kicsit megint kikacsintok... Volt szerencsétlenségem megnézni a mostani Cats c. filmet. Nos, nem írok blog-bejegyzést róla, mert azon kívül, hogy prüszkölnék és szidnám és sajnálnám szegény Andrew Lloyd Webber-t egy szó nem sok, annyi jót sem tudnék mondani a filmről. Viszont megjegyzem, hogy abban a filmben sokkal-de-sokkal-de-sokkal rosszabbul montírozták össze a szereplők arcát, meg a macskatestüket. Borzalmas volt. ltt a Dolittle-ben is látszott, hogy vannak digitális munkák, de itt legalább valahogy szép volt a dolog, finoman hozták össze az állatok mozgását, beszédeit./

Izgalmas, kellemes mesefilm, szuper színészekkel, klassz poénokkal.

Mindenkinek szívből ajánlom a történetet.

A nagybácsi emberei, avagy Az U.N.C.L.E. embere

Most jutott valamelyik nap eszembe, hogy kihagytam a blog-bejegyzéseim közül egy nagyon jó kis filmet: Az U.N.C.L.E. embere-t.

Egy ideig nem is értettem a címet, hiszen: U.N.C.L.E. (pontokkal közötte) Mi a szösz ez így? Igen, ha úgy nézem, hogy uncle, akkor az nagybácsi, de csupa nagybetűvel, mint egy mozaikszó?! Mit takar vajon?

De aztán megláttam a plakátokon a két férfi főszereplőt és úgy döntöttem, a kutyát nem érdekli, mi a film címe, ha olyan srácok vannak benne, mint Henry Cavill és Armie Hammer. Mr. Cavill-t nem kell senkinek sem bemutatni, hiszen ő volt Superman, meg Vaják (de milyen vaják?!). De Armie Hammer-t nem mindenki ismeri. Persze nem mindenki látta a Tükröm, tükröm c. filmet. Na, nem a Barbra Streisand-os filmről beszélek, hanem a Lilly Collins-os filmről. A sármos herceg, akit a királynő elvarázsol.
(A filmet megnézve aztán kiderült, hogy mi az U.N.C.L.E. - United Network Command for Law and Enforcement.)

Na, de vissza az eredeti filmhez.

Henry-ék miatt is már érdekelt a film, de miután megláttam, hogy ki a rendező, azonnal ugrottam a filmre. 

Guy Ritchie számomra az egyik a legnagyobb név rendezők között. Garantált a kikapcsolódásom.

Mint kiderült - kis kutakodás után - ez is egy reboot film (sajna, az eredeti sorozatot nem tudtam felkutatni, csak képeket láttam, infomorzsákat tudtam szerezni róla). Emlékszik valaki Dokira, vagyis Dr. Donald Mallard-ra az NCIS-ből? 1964-68-ig volt egy sorozat ebből a témából, konkrétan ezzel a címmel. Aztán volt egy egyestés folytatása is, visszatérés, tizenöt évvel későbbi történet.

Szóval volt ennek előzménye, nem is kevés.

De mégis...

Nos, Alicia Vikander-t sem szabad kifelejteni a filmből, hiszen ő volt az a csajszi a filmben, aki körül keringett a két férfi, a "cowboy" és a "vörös ördög".

A történetről: nagyon vicces, ugyanis visszamegyünk a '60-as évekbe, méghozzá az NDK-ba. (Igen, direkt nem az NSZK-t írtam, mert ez még az oroszok által uralt Németország volt.) Egy amerikai férfi, Napoleon Solo (Henry Cavill - Superman) felkeres egy kis autószerelő műhelyt, ahol eldugva ott dolgozik Gaby (Alicia Vikander - Ex Machina), a fiatal német lány, akinek - mint Solo ügyesen kifejti - édesapja náci tudós volt. Ügyesen kicselezve az orosz és német katonákat, átszöknek NSZK-ba, ami akkor csak pár utcával és két jóóó kis fallal (no meg a két fal között egy kis aknamezővel) van arrébb.

A számomra nagyon vicces autósüldözést Guy Ritchie úgy készítette el, mint egy csodás táncot. Azt mondanám, ez az egyik védjegye, de hogy egy - sajna nem tudom a márkáját, de - régi, klassz kis autó és egy Trabant táncol, az már nagyon vicces és mégis titokzatos volt.
Az a Trabi ahogy nyomult... Naaaaagyon muris volt!

Ekkor ismerjük meg (az akkor még) nem túl szimpatikus Ilja Kuryakin-t (Armie Hammer - A magányos lovas), aki orosz kém s nem is rossz - sajna.

Ilya csak éppen hogy nem kapja el Gaby-t és Solo-t, miközben azok próbálnak meglógni előle, de végül Gaby csak megmenekül az orosz kém karmai közül s kiderül, hogy Solo miért akarta őt átvinni a falon. Meg kell találni apukát.

Ám másnap kiderül, hogy az orosz és az amerikai politika mást akar. Kiderül, hogy Ilja, Solo és Gaby együtt kell dolgozzanak, ugyanis Gaby édesapját - elkapta egy olasz család, akik elkészíttették vele (valószínűleg) az atombombát így - meg kell menteni.

S ebben Amerika és a Szovjetúnió együtt kell dolgozzon, ugyanis senki nem akar egy atomháborút

Így elindul a három fiatal, hogy megmentsék a világot.

Gaby és Ilja szerelmespárt fognak "játszani", akik meg szeretnék találni Gaby édesapját, hogy az esküvőjükre meghívják, Solo pedig egy - nem is áll távol a stílusától - olyan tolvajt alakít majd, aki az olasz Vinciguerra családnak beszerez ezt-azt. A lényeg, hogy közel kerüljön Victoria Vinciguerra-hoz (Elizabeth Debicki - Éjszakai szolgálat), aki a kezében tartja az egész családi céget. (Meg kell hagyni, ez a színésznő mindig ámulatba ejt, hogy milyen csodálatos ruhákat adnak majd minden filmben Rá, de ebben a produkcióban egyenesen ámulatba ejt, amilyen kreációkban libeg oda s vissza a történetben.

A nagy kémkedések közepette az orosz és az amerikai kém folyton egymással rivalizálnak, ami nem könnyíti meg soha az együttes munkát. Gaby pedig szépen lassan elkezd megbízni Ilja-ba, akiről kiderül, nem is olyan kemény az orosz kém-szív. 

Sok izgalom és betörés, kínzás közepette kiderül, hogy tényleg vannak már kész atombombák, s még Gaby édesapjával is tud újra találkozni.

De hogy lehet legyőzni egy olyan olasz üzletasszonyt, akinek mindenki jelent, mindenki Vele dolgozik együtt, s fél tőle?

Három hősünk ezt megpróbálja...

S hogy ne legyen egyszerű az élet, kiderül, hogy még az angol titkosszolgálat is megjelent a buliban... Na, itt mi lesz?!

Nem lövök le poénokat, hiszen ezt a filmet látni kell.

Csodálatos helyeken járunk menet közben, s a szereplőkön olyan szép ruhák vannak, hogy kedvünk lenne, újra visszamenni az 1960-as évek Olaszországába, ahol még a szexi nők és a fess férfiak mindenhol ott vannak. S azt az egy-két-sok jeladót, amik felbukkannak az ellenség cuccai között... na, ne izgassuk fel vele magunkat. Azok semmiségek...

Az üldözéses jelenetek a rendezőtől megszokottan látványosak és nagyon szépen kidolgozottak. S ki az, aki egy komoly motorcsónakos üldözéses jelentetet egy érzelmes olasz dallal fest alá?! Ez is csak az én kedvenc rendezőm lehet.

S amit már szintén megszoktam Guy Ritchie-től, ebben a filmben is feltűnik David Beckham. Na, aki elsőre kipécézi, hogy kit alakít, az tuti Beckham-rajongó! Ugyanis naaaagyon vicces, ahogy most is elmaszkírozza Ritchie őt s még egy sokadrangú orosz dolgozót is alakít, akire egyedül csak amiatt emlékezhetünk a filmben, hogy letorkolták.

Mint már említettem, sajnos nem láttam az 1964-1968-ig tartó sorozatot, de azt tudom, hogy valószínűleg méltó utójda lett ez a film. 

Legjobb tudomásom szerint lesz majd valamikor folytatás is... NAGYON várom azt is, addig is, tessék megnézni ezt a filmet!

Fantasztikus színészek, mesés környezet, csodás zenék, jó történet... mi kell még?! Ja és Guy Ritchie.