La La Land vs. The Greatest Showman

... avagy hogyan ver kenterbe nálam egy 49 éves többszörös bőrrákos pasi egy 37 éves photoshop-polt hasú srácot.

Na jó, nincs ez teljesen így, de mégis...

Előljáróban megemlítem, hogy nem tudnám, melyik ujjamba harapjak, ha valaki azt mondaná, hogy ugyanazon időben találkozhatok Hugh Jackmann-nel VAGY pedig Ryan Gosling-gal.
Nem tudom, hova mennék. Mindkét színészt nagyon nagyra tartom.

Úgyhogy most inkább a filmeket fogom ezzel ktritizálni, nem a színészeket.


Hogy miért vetem össze a Kalifornia álom és A legnagyobb showman című filmeket?
Több dolog miatt is.

Először is. Mindkettő egy-egy olyan férfiről szól, aki meg szeretné valósítani az álmát. (Mostanában elég sokat foglalkozom ezzel a dologgal - hála Kerner Tibor coach-nak.) S az az út, ahogy megvalósítják, az most nekem nagyon sokat mondott ezekben a filmekben.
Másrészt mindkét film zenés. Szeretem a táncos zenés filmeket. Ez köztudott rólam.
S harmadrészt pedig mindkét pasi egy-egy csajszival az oldalán tette meg az utat az álmai felé. (Nem mondom, hogy ugyanolyan eredménnyel, de mindenképpen mindkettejüknek szüksége volt mankóként egy csajszira.)

Szóval ez nem egy szokásos film-elemzés lesz részemről. Aki nem látta egyik, vagy másik filmet és nem szeretne spolier-eket olvasni, az legyen szíves nézegesse meg a képeket és gyorsan nézze meg a filmeket. S utána olvasson tovább. 

Amikor a La La Land-ről (Kaliforniai álom) hallottam, nagyon megörültem, hiszen Ryan Gosling és Emma Stone eszméletlenül jó párost alkot a vásznon. Na, Velük - szeirntem - nagyobb esély lett volna az Ötven árnyalatnak a kémiát is megoldania... De ez már egy másik blog-bejegyzés lehetne.

Szóval örültem, mint kismajom a farkának, hogy ezek ott ketten megint csodát fognak alkotni.

Aztán nagy-nagy becsengés után bejött a film és tarolt.

Potom hat darab (mondom 6 db.) Oscar díjat be is zsebelt.

Zseniáis színészekkel, zseniális zenével, zseniális látvánnyal.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha Gene Kelly és Debbie Reynolds Ének az eső-jét látnám.
Egészen a film végéig. Mert akkor rájöttem, hogy majdnem az egész film alatt volt valami zümmögés, ami zavart. (Ez a zümmögés az én fejemben volt természetesen.)
Persze nagyon tetszett a film, meg minden, de mégis...

Szóval rájöttem, hogy az Ének az esőben és a La La Land között eltelt pont 60 év. S ez nagyon sok. Nagyon megváltoztak az emberek, az életritmusunk, a felfogásaink, a világ. Sokkal szomorkásabbak vagyunk és szerintem teljesen mások lettek az álmaink, vágyaink.

Persze, lehet, hogy csak én láttam így a filmet.
De attól a befejezéstől, amit kapott a La La Land, nekem az a Gene Kelly-s katarzis-érzésem elmaradt. Sajnos.

Pedig nagyon jó volt, komolyan.
Sebastian (Ryan Gosling) konoksága nagyon tetszett, ahogy látta a világot, ahogy tudta, hogy egyszer meg fogja csinálni azt a bárt, ahol olyan zenét fog játszani, amit akar és szeretni fogják az emberek.
S abban a pillanatban, ahogy beadta a derekát és eltért az álmaitól, rögtön rosszra is fordultak a dolgok.
Érdekes, hogy ennél a filmnél jöttem rá, hogy eszméletlen fontos, hogy mennyire ki kell tartanunk, mennyire látnunk kell az álmainkat, minden áron, minden pillanatban a célra tartva a szemünket. Szóval ebből a szempontból nagyon tetszett a film.

Mia (Emma Stone) csodásan inspirálta a srácot egy darabig, s ez fájt talán a legjobban, hogy pont amikor a leginkább szüksége lett volna Sebastiannak Mia erősítésére, akkor szakadt meg a szerelmük. Ez nagyon nem tetszett a filmben. Viszont ahogy a srác végül mégiscsak megvalósította az álmát, az klassz volt, figyelemre méltó.

De ennek ellenére, hiába a sok jó zene, a sok szuper színész, a történet végeredménye mégsem az én ízlésemnek való volt.

S végül, hogy mégis a végére jó maradjon: szívemhez  egyik legközelebb álló dalát Ryan Gosling énekli ebben a filmben.

https://www.youtube.com/watch?v=cZAw8qxn0ZE


Azért kedves ismerősöm, Reni kedvencét sem hagyom ki, ha már erről a filmről van szó!

https://www.youtube.com/watch?v=yaCLMwrRi7k




Aztán jött most télen a The Greatest Showman.

Aki ismer, tudja, hogy nem rajongok a cirkuszért.
Zac Efron hat éve fekete listán van nálam.
És sem szeretem, ha kinevetik a MÁS embereket.
A bohócoktól pedig kiver a víz. Nem mondom, hogy coulrofóbiám (bohócfóbia) lenne, de sosem tartottam őket mulatságosnak. Ijesztőek. S amikor a Wathcmen: Az örzők c. filmet néztem, Rorschach elmesélt egy történetet (a filmben), s akkor jöttem rá, mi is az én bajom a cirkusszal valójában:

"Egyszer hallottam egy viccet: Az ember elmegy orvoshoz. Azt mondja: depressziós. Hogy az élet kemény és kegyetlen. Egyedül érzi magát a fenyegető világban. Az orvos azt mondja: a kezelés egyszerű. A kiváló bohóc, Pagliacci ma este épp a városban van. Menjel el a műsorára, az majd felvidítja. - Erre az ember könnyekben tör ki: De Doktor úr, én vagyok Pagilacci! Mindenki nevet. Dobpergés. Függöny..." 
Na, van még kérdés a bohócokkal kapcsolatban?!

Szóval egyetlen cseppnyi fenntartással álltam a filmhez, de tudom, hogy Hugh Jackman már nem adja a nevét akármilyen filmhez, de de de... mégiscsak egy saját cirkuszt irányít ebben a filmben.
(S persze - ahogy már jeleztem - amikor megtudtam, hogy Zac Efron is szerepelni fog a filmben, az is csak lohasztotta a kedélyeimet, mert a lecsúszott, bugris, kábítószerfüggőre nem vagyok kíváncsi, de úgy voltam vele, le kell nyeljem a Zefron nevű békát, ha Hugh Jackman-t látni akarom.) Jackman viszont mégiscsak Jackman. Na meg Michelle Williams és Rebecca Ferguson és Zendaya is jó partereknek tűntek a filmhez.

S amikor végre megnézhettem a filmet, ledöbbentem.
Mindig is tudtam, hogy Hugh Jackman-ben több van, mint a Rozsomák az adamantium csontjaival. (X-Men-es Wolverine szerepe.) Tudtam, hogy nagyon jól mozog, s még hangja is van... Azt is tudtam, hogy Zefron is jól mozog és - ha még nem szedték szét a hangszálait a hülye kábítószerek, akkor - talán még tud énekelni is.
De ez a film... Megrázott, felkavart és megvolt a katarzis a végén!
S fura érzés volt, hogy ahhoz, hogy ezt a filmet úgy érthessem, ahogy kell, ahhoz nagyon sokat segített az a tanulás, amit mostanában magamba szívtam.

Van egy kisfiú, aki látja a jövőjét. Színes, szélesvásznú, illatos álmot lát. Egy szegény, szabóként dolgozó apa mellett besegítő kisfiú, aki látja magát felnőttként, csodálatos ruhában, s a porondon állva hallgatja a dübörgő tapsot.
Aztán megismerkedik egy kislánnyal, aki a kedves mosolyával lebilincseli a srácot és a szerelmük túléli a kamaszkort, az távolságot és végülis az osztálykülönbséget is.
S ahogy felnőnek és összeházasodnak, Barnum (Hugh Jackman) nem tud mást adni szerető feleségének, Charity-nek (Michelle Williams), csak az álmait.
S itt jön el az a pillanat, ami miatt tudtam, hogy nagyon szeretni fogom ezt a filmet:
https://www.youtube.com/watch?v=JDjTQNOvyTg

Mert mindig azt hallom, olvasom, hogy a célok a határidős álmok. Szóval az álmok nagyon-nagyon fontosak. S még ha másoknak ezek viccnek, kigúnyolni valónak is hatnak, akkor sem szabad ezeket eldobni. Mert ezek határoznak meg bennünket. Ezek tesznek emberré, EMBERRÉ.
Az a kisfiú, akinek megvoltak a millió álmai... Fontos.
S aztán az, ahogy felnőttként vállvetve álltak minden vihar ellen, s megmaradt a pozitív hozzáállása Barnum-nak, az nagyon tetszett.
S másokat is bele tudott vonni az álmaiba, amiktől ezek az emberek is szeretetet, célt, álmokat kaptak. S olyan boldogságot... Tényleg tetszett, hogy az ő színházából mosolyogva, vidáman jöttek ki az emberek. Valami pozitívat adott neki. - Legalábbis a filmben ezt érzékeltem.
https://www.youtube.com/watch?v=CjxugyZCfuw

Annyi minden van, ami miatt szerettem ezt a filmet.
A tetőn a lepedők közötti tánc... aztán a trapézos tánc (amiben jóól megnéztem Zefron combizmait és elismertem, hogy a Baywatch-ban tényleg azok az ő izmai...)
(Attól még nem szerettem beléd újra, sokkal-sokkal-sokkal többet kell még letegyél a filmes-asztalomra, hogy visszaédesgethesd magad hozzám, Zefron. Az utóbbi 8-10 filmedet el kell felejtesd velem. Az nagyon-nagyon-nagyon mély része a karrierednek!)

Jackman viszont imádnivalóóó!!! Ahogy végigsöpört a filmen. Nem csoda, hogy ő alakítja ezt a szerepet! Mesés! S nem fogom sosem elfelejteni, hogy ő az a színész, aki már többször megjárta a kórházakat a bőrrákkal és mindig ő nyer!

S hogy a kedvenc számomat a filmből egyszer meg is tudjam tanulni, szövegesen is itt van:
https://www.youtube.com/watch?v=IvU-yIjD7EA

Szóval érdekes ezt a két filmet összevetni.
Mindkettő keserédes, mindkettő az álmokról szól, amik megvannak, csak meg kell valósítani azokat. De míg az egyik - nekem - jó példája annak, hogy a cél elérésével nem biztos, hogy boldog is leszel, addig a másik az úton levő boldog pillanatokra is rámutat.
Mindkettőnek csodás zenéje van, csodás táncokat lehet benne látni és fergeteges úgy a színészi gárda, mint a látvány!

Szóóóóóval tessék csak megnézni mind a két filmet!!! Megéri!