Wonder Woman, a DC égiszén egy csodás csillag

Megnéztem... (oké, még anno, a moziban, csak sosem volt érkezésem befejezni ezt a blogot. Most megtettem. Az érzéseim, gondolataim nem változtak azóta sem.)
Háááát, igen.

Nos, most már végképp eldőlt.

Szeretem a DC-s filmeket, sorozatokat (oké, Arrow marad nagy szerelem, de inkább Stephen Amell miatt), de megmaradok a MARVEL-nél.

Nagyon klassz film volt ez a Wonder Woman.

A látvány csodás, a szereplők nagyszerűek, a történet magával ragadó és heroikus, mégis... valami hiányzott. Nagyon hiányzott nekem. Nem tudtam hirtelen, mi volt az.

Aztán amikor kijöttem a moziból és visszaállítottam a mobilomat a némáról normálra (na, nem mintha odafigyelnék a telefonomra mostanában), rájöttem, mi hiányzott a filmből.

Igen, lehet fújolni és morogni, hogy nem lehet minden filmben Robert Downey Jr. szerepeljen, mégis...

Ha nem is igazán ő hiányzott a filmből (persze igen, de ez más tészta), hanem az a finom kis huncutság, amit a MARVEL filmek adnak.

Nem kell a filmnek olyan dinkának lennie, mint a Deadpool, nem kell olyan sok marhaság legyen benne, mint a Galaxis őrzőiben, s nem is kell folyton repdessen benne Vasember (pedig igen), mégis...

Valahogy mégis hiányzott a MARVEL könnyedsége (még a Civil War-ban is érződött, pedig az aztán a legsötétebbek legsötétebbike volt számomra) a problémák közepette, illetve számomra nagyon sokat volt sötét a filmben.

Az viszont nagyon tetszett, hgy nem kapkodták el annak a történetét, hogy kicsoda is Diana és hogyan is kezdődött ez az egész Wonder Woman téma.

Csodálatos volt az a sziget, ahol megismertük a kislányt, aki...

Na, szóval ahogy megismertük a történetet. - Bánatot fogom lelőni a poént!

Chris Pine egy-egy csúcs szexi pasi amúgy, de a filmben valahogy mégis... mintha kiherélték volna.
Tudom én, értem én, hogy nem lehet szerelmi szál ebben a filmben, hiszen ez nagyon-nagyon régen történt meg, a ki tudja mikor és a II. világháborúban s aztán ugrik a film a mai korra, mégis.
Ha csak egy annyi, mint Peggy Carter és Kapi között az Amerika Kapitányban...
Na, szóval én, aki nem vagyok nagy szerelmes filmes, mégis hiányoltam ezt a szálat. Mert ami ez kettőjük között volt, az nudli...

De a látvány, a szereplők hősiessége majdnem kárpótolta a hiányomat.

Tényleg csodálatos volt látni, ahogy egy egyszerű kislány, aki békességben, szeretetben, sőt, igencsak naivitásban nőtt fel, hogyan értékeli át az életét, az eddig történteket. Az értékrendje ugyanaz maradt, mégis sok minden megváltozott benne, körülötte. Észre kellett vegye, hogy az a burok, amiben élt, azt nem terjesztheti ki mindenhova, mindenkire, de segíteni szeretett volna mégis.


Úgy godnolom, hogy méltó párja volt ez a film az Acélember-nek. De ugyanúgy, ahogy azt a filmet sem szeretem sokszor megnézni, mert nem kikapcsol, ugyanúgy ez is inkább elgondolkodtat, s cseppet elszomorít.
S mégis csak pozitívan, szeretettel tudok erre a filmre is gondolni.