Rush, avagy Hajsza a győzelemért - immár kiértékelve

Nos. Kis döccenővel, de megnéztem tegnap este a Hajsza a győzelemért című filmet moziban.

Azért érdekes így kiemelnem ezt, hogy MOZIban, mert nem otthon, DVD-n, monitoron, vagy öreg batár tévén szerettem volna megnézni ezt a filmet. Szerettem volna átérezni a sebességet, a dobhártyámban, a szívemben érezni a motorok felbrümmögését, meg ilyenek.

Jelentem: megtörtént, nagyon jó volt, borzongott a hátam a gyönyörűségtől!

A film...

Az... az egyenesen szuper volt.

Nem mondok azzal semmi újat, hogy Chris Hemsworth (nem összetévesztendő a szuperszexi kisöccsével, Liam Hemsworth-szel!) remekül néz ki a vásznon. De eddig azért nem mondanám, hogy túl sok mindent elhittem neki, hiszen Thor eljátszásához nem kellett sok ész, mind inkább izom és mosoly (említettem már az izmokat?!).

Most viszont egy színésszel találkoztam a moziban. Azzal a Chris Hemsworth-szel, akit eddig nem ismertem, aki nemcsak a szép kék (már akinek ez jön be) szemeivel, szerintem több, mint 10 dolláros mosolyával, vagy szexi külsőjével vesz le minket a lábunkról, hanem igenis a színészi játékával.

Nos és a másik színész... A német (spanyol származású, hogy kavarjuk meg még jobban a dolgokat) Daniel Brühl, akit - köszi H. barátnőm, hogy eszembe juttattad - még anno nagyon régen a Good bye Lenin!-ben láttam. Milyen kölyök volt akkor!!! Itt meg?!!

Nos, Daniel játszotta Niki Lauda-t. De mintha tényleg ő lett volna!!!

Nagyon kicsi koromban azért láttam egy-két interjút Mr. Lauda-val, ismert volt számomra az arca, egy-két mimikája... de ez a srác komolyan mondom, mintha tényleg ő lett volna néha... De tutira. 

Niki Lauda és James Hunt

Na, szóval még mindig nem a filmről beszélek, tudom.

Nem féltem a filmtől... mitől is féltem volna. Kimondottan jutalom, ha néha még odaülhetek egy-egy Forma-1-es verseny elé, bár amióta kedvencem, Ayrton Senna és Alain Prost már nincsenek a mezőnyben, nem vagyok nagy rajongó. Schumacher nem jön be annyira...

(Egyszer már csak elkezdek a filmről is írni...)

Nagyjából öt-hét évet ölel fel a film, ha jól emlékszem.

Megismerkedünk két sráccal, akiknél különbözőbb nemzetiségű, vérmérsékletű, stílusú emberkéket alig hordott hátán a föld.
Talán egyetlen közös van bennük, az a szerelem a sebesség, az autóversenyzés iránt.

Az egyik egy osztrák, elég jómódú családból önként kitagadott (vagy mi a szösz) kölyök, aki meg akarja mutatni, hogy mire viszi egyedül is.
A másik srác viszont brit, nem túl jómódú, ám annál sikeresebb a lányok között, illetve mindenkinél, mert amennyire bunkó és laza tud lenni, annyira megnyerő is. Viszont mivel annyira heves természetű, ezért az életet is úgy veszi, megéli a napokat, kiélvezve minden percét.

Nos, ez a két srác, Niki Lauda és James Hunt összetalálkozik egyFormula-3-as versenyen és rájönnek, hogy riválisra találtak a másikban.

Elkezdődnek valami fura pályán és a pályán kívüli csatározások.
 

Az egyik a másik külsejét ócsárolja (Lauda Hunt szerint egy patkány), míg a másik a technikai tudásbeli fölényével próbálja megalázni társát (a patkányok roppant okos állatok).

Nem nagyon tudni, ki fogja legyőzni a másikat.
Hunt zsigerből, szerelemből vezet, megszállottan, magasról lesajnálva a halálközeli állapotokat, míg Lauda ésszel, kiszámított, centizett autóval, érző fenékkel (ahogy a filmben elmondta, a feneke érzi, hogy mi nem stimmel az autóval, amiben ül).
 

S ami tetszett már a film elején is, hogy érezni lehetett azt, ahogy kialakul a két férfi között valami fura barátság.

Ahogy először egymást ócsárolják, majd egyre inkább valami ki nem mondott bajtársiasság lesz érezhető közöttük... Fura volt nagyon.
Persze a sebesség szerelme összekötötte őket.
Amikor viszont Lauda kicsúszik a - már - Forma-1-es versenyen és beleszalad egy másik versenyző és kigyullad az autója, ott megtört valami a fiatal versenyzőben. De ha azt hittem volna, hogy innentől nem fog vezetni, vissza sem száll többet az autóba, akkor rosszul ismertem, számítottam ki a szenvedélyét.

Miközben az orvosok a gyógyulás reményében kínozzák (a combjáról vett bőrrel pótolták az arcán, homlokán a leégett darabokat, illetve a tüdejéből szedtek ki - számomra teljesen érthetetlen módon - égett valamit...), addig azt nézi, hogy Hunt hogy nyeri meg egymás után a versenyeket, amiken ő nem tud ott lenni. S újra és újra munkára készteti az orvosait. Így hat hét múlva már újra a versenyautóba gyömöszölte be magát.
Mondanom sem kell, hogy a megégett feje érdekesen fért bele az amúgy is igen szűk bukósisak alá.
Akin volt már bukósisak, az tudja, milyen szoros tud lenni... viszont úgy tudom, hogy a versenyzőknek kicsit speciálisabb, erősebb van. Hogy '76-ban milyenek voltak az ők sisakjaik, nem tudom, de számomra ez azért elég megrázó jelenet volt, amikor a kórházban - felesége szeme láttára - próbálja beleküszködni a fejét (a kötéses fejét, megjegyzem) a bukósisakba.

Mindenesetre a ringbe visszament, ahogy szokták mondani, s bár abban az évben nem nyerte meg a világbajnokságot, mégis ott tudott lenni a versenyben, a "szorítóban".
James Hunt sem nyerte meg azt a versenyt, mégis - pontozással, hiszen a Forma-1 kőkemény matekról is szól azért - ő lett 1976-ban a világbajnok.

Nagyon tetszett, ahogy Niki Lauda utána már szinte csak külső szemlélőként mesél a további életükről.
De főleg Hunt életéről, illetve a Vele való kapcsolatáról.

Jajj, csodás volt a film.
Akármikor újra nézném.
Ha majd végre kezembe kaparinthatom DVD-n, visszatérek ide és leírom azt a pár mondatot, ami számomra a sava-borsa volt a filmnek. Lauda és Hunt - azt hiszem - utolsó beszélgetése volt ez a filmben.
H. barátnőm, ha emlékszel rá, írd már meg ide, jóóó?!