A Discovery of Witches - újabb szerelem

Szeretem, amikor az IMDb előre mutat nekem sorozatokat, filmeket, amik meg FOGNAK jelenni, ugyanis akkor kicsit előrébb járhatok az időben.

Így kaptam fel a fejem egy régi kedves ismerősre, Matthew Goode-ra az én egyik szeretett angol színészemre, aki egy - nagyon - ismerős szőke nő háta mögül nézett rám mosolyogva. 

Agyaltam egy fél percig, hogy hol láttam a csajszit, aztán beugrott Nicholas Hoult sápadt arca az Eleven testek-ből és rájöttem, hogy Teresa Palmer néz rám a képen, de kicsit idősebb, érettebb, nőcisebb kiadásban.

Utánakerestem a címnek és kiderült, hogy ez egy sorozat lesz és Deborah Harkness Mindszentek trilógiájának első kötetéről fog szólni, A boszorkányok elveszett könyve a könyv címe. A sorozatnak furább, A boszorkányok felfedezése-ként fordítanám le.

Gyorsan megnéztem a neten és már el is martam a könyvet magamnak.

Pikk-pakk kiolvastam. Nem volt túl hosszú... Főleg Outlander-es mértékkel nem.

S már figyeltem is, hogy mikor jön a sorozat. (Nos, egyelőre magyarul még nem jelent meg, de mikor izgatott engem ilyesmi?! Legalább hallgathatok egy kis brit angolt.)

S közben nem győztem csodálkozni.

Ugyanis sorozatokban nem nagyon szoktak szerepelni "A" kategóriás színészek.

S bár nem ismerem Matthew Goode magánéletét, de azt tudom, hogy ő egy nagyon is a TOP kategóriás színészek közé tartozik, még nemzetközi mértékkel is, nemhogy angollal. Tehát ebben szerelem kell legyen. Vagy legalábbis rajongás a történetért, szerepért.

Az volt, egészen biztosan. Látszik a sorozaton.

A történet a könyv szerint nekem kicsit zilált, kidolgozatlan. Legalábbis az első rész. Sok kérdés megválaszolatlan maradt nekem a könyvben, sok dolgot nem varrt el, illetve nem értettem meg.

/Most kezdtem olvasni a második kötetet, így nem tudok teljesen hiteles képet adni a történetről, hiszen lehet, hogy sok mindent ebben a könyvben fog megválaszolni nekem az írónő. Majd kiderül./

Megtudjuk, hogy világunkban az embereken kívül vannak még démonok, vámpírok és boszorkányok is, akik titokban élnek közöttünk.

A boszorkányok varázsol(gat)nak, a vámpírok elég egyéni módon élnek (nem égnek el a naptól, viszont nem is nagyon isznak embervért, ellenben ha valakinek mégis a vérét veszik, akkor annak a gondolatai, emlékei is beléjük szállnak. Főleg állatokból táplálkoznak és rengeteg vörösbort isznak. Szóval elég vérszegény állapot, hogy stílusos legyek.), a démonok pedig... Na, róluk szinte semmit nem tudok, csak azt, hogy olyan bohókásak legtöbbször és előszeretettel lesznek öngyilkosok.

(Nos, ezt az írónő helyében kicsit jobban kielemeztem volna.)

A történet egy lányról szól (talán, vagy legalábbis ő az egyik főszereplő - a filmben mindenképpen), Diana Bishopról (Teresa Palmer), aki boszorkány apától és anyától származik, de megtagadja boszorkány mivoltát, vagyis hát szeretné, amennyire lehet kizárja az életéből azt. Hiszen a szülei erőszakos halála arra késztette a hét éves kislányt, hogy a boszorkányságot elítélendőnek tartsa.
S bár boszorkány nagynénje nevelte fel, mégis amikor lehetett, elment otthonról és az USA-ból Angliába költözött tanulni.

El is futott egészen Oxford-ig, ahol - minő érdekesség - arról a korszakról tanul és ír is könyveket, amikor a sötét, titkokkal átszőtt középkort felváltja az értelem, a babonát a tudomány.

De persze körülveszi a varázslat, hiszen egyik oxfordi tanársegéd barátnője is például boszorkány.

S amikor kikér - a következő könyvéhez keresve adatokat - egy ősrégi könyvet, az Ashmole 782-t (Elias Ashmole - politikus, asztrológus és az alkímia nagy tudora volt, 1617-1692 között élt), a könyv furán viselkedik.
Diana ahogy kinyitja, megérzi, hogy ez a könyv varázslattal van átszőve. Alig lapoz bele, máris inkább becsukja és visszaviszi a könyvtárosnak. Ekkor jöttem rá, hogy ő tényleg menekült a varázslattól. Csakhogy ez a könyv olyan lények figyelmét is felkelti, akik ééééééletükben nem jártak még az iskola könyvtárában. 

Ugyanezen okból egy vámpír is megjelenik a színen, hiszen a könyv valahogy megrezegette minden lény lelkét, vagy legalább figyelmét. Nekem olyan "földrengés volt a lényeknél" érzés volt.

Diana - ahogy minden mástól - így a vámpírtól is "megijed", hallani sem akar Róla, viszont Matthew de Clairmont nem az a fajta, akit könnyen le lehet rázni.

S míg Diana menekül előle, rájön, hogy a vámpír nem is inkább üldözi, mint figyeli és védi. Hogy miért?! A könyv miatt. Először.

A könyv megjelenése ugyanis hatalmas vihart kavar a lények életében, mert mindenki úgy véli, az ő "fajtáját" illeti meg a dolog. Csakhogy senki sem tudja kikérni a könyvtárból, mert ezt a bizonyos kötetet évtizedek óta elveszettnek vélik. Mivel azonban Diana látta, a kezében fogta, valamit tudott, amit a többiek nem, valami miatt Neki felfedte magát a könyv. Biztosan valamilyen varázsigét mondott. S hiába bizonygatja, hogy nincs már nála, hagyják békén, a Boszorkánytanács fő tudora, Peter Knox folyton zaklatja őt.

Nos, a történet itt kezd el érdekessé válni.

Diana felfedezi, hogy az ereje - a boszorkányok ősi ereje - akaratlanul is benne van, kitör belőle, így amikor Matthew beszél neki egy-két dologról az ősi tudományokkal kapcsolatban, illetve hogy a DNS szekvenciákkal foglalkozik, inkább Vele beszéli meg ezeket az érzéseket. Több olyan dolog is előjön belőle (boszorkányszél például), amit nem tud uralni, fél is tőle, de Matthew azzal, hogy ott van, hogy sziklaszilárdan mellette áll, a félelmét csökkenti, s végre azt érzi, van valaki, aki vigyáz rá.

Közben kiderül, hogy mindketten többet éreznek a másik iránt, mint csak szakmai és bajtársias érzést. De ez vajon a boszorkány varázslatból, vagy a vámpír csábításából származik, vagy tényleg valódi?
Diana ki tudja újra kérni a könyvet, vagy itt több forog kockán, mint csak egy könyv olvasása?!
Hát persze, hogy több van még, hiszen akkor elég lett volna egy egy estés filmet készíteni...
De mi jobb, menekülni, vagy támadni? Szeretni, vagy legyűrni az érzelmeket?
Félni, vagy vágyni?!

A könyv és a sorozat között véltem felfedezni némi (marha sok) változtatásokat, bár nagyon sok a képi megjelenítés miatti változtatás miatt is történt talán. De persze megint ott vagyunk, ahol ezer és egy könyvvel mostanában, hogy a főhős belső monológját nem halljuk a filmben, s Diana okos meglátásai, hezitálásai, illetve a lényekkel kapcsolatos megérzései hiányoztak a sorozatból.

Ami nekem a történetet mégis a sorozat felé vitte erősen, az valahogy maga a képi világ volt.

Nem ismerem Oxfordot, így nem is tudtam elképzelni, illetve Franciaországban is nagyon kevés helyen voltam, így amikor a történet ott folytatódik, azt sem tudtam nagyon elképzelni. A film viszont varázslatosan megmutatta ezeket a helyeket, amiktől tátva maradt a szám és naaaaagyon élveztem, hogy ott lehettem.

Azt mondanám, hogy azon kevesek egyike ez a történet, ahol a film képi világa így most épp lemosta nekem a könyvet. Nagyon klassz tényleg a könyv, de a sorozat, a film az ezerszer klasszabb lett.

A színészek elfeledtetik velem, hogy ez egy sorozat igazából. Egyedül onnan jövök rá, hogy egy-egy rérsz csak 43 percig fog tartani, hogy mire kettőt pislogok, már vége is egy-egy résznek. Matthew Goode-t nem tudtam elsőre elképzelni vámpírnak, hiszen nem egy izompacsirta, nem egy húúúú de szexi, szép pasi. Aztán megláttam az első részben és meghajoltam az előtt az illető előtt, akinek kipattant a fejéből Mr. Goode a szerepre.
Teresa Parker is nagyon jó választás a szerepre, bár én kicsit sportosabb csajszit választottam volna, de ő is szintén megugrotta a szerepét. Olyan finomsággal, érzékenységgel áll Diana lényéhez, ahogy csak lehet. 

Nem mondom azt, hogy Ancim nézze meg a sorozatot, mert annyira van benne varázslás, bosziskodás, vámpírkodás, amennyire ő nem szereti ezeket, de ez a történet sokkal többről szól, mint egy újabb Vámpírnaplók, vagy True Blood.

Szóval egyelőre élvezem az angol nyelvet, Matthew irányításmániáját és Diana erejének újabb és újabb fokozatait.

És egy kis bizonyosság, hogy a vámpírok nem mindig csak harapnak...