Ma láttam egy csodás(an szomorú) filmet.
Gyönyörű volt.
Vannak olyan kattanásaim, azt már észrevettem az évek során, amikor elkap egy cím és nem ereszt magától.
Ez a film is ilyen volt.
The Light Between Oceans. Valahogy olyan költői volt számomra ez a cím.
Rákerestem és nagy boldogságomra két olyan névvel találkoztam ekkor, akiket nagyon-nagyon szeretek.
Alicia Vikander már régóta nagy kedvencem. Bájos arcával, kedves ám nagyon huncut mosolyával, meleg tekintetével belopta magát a szívembe. S amikor az U.N.C.L.E. emberei c. filmet láttam, teljesen a rabjává tett, a kis színésznő.
Michael Fassbender pedig régi, ősrégi szerelemem.
S bár az Assassin's Cread c. filmmel nem lopta be magát a szívembe, ez csak a film hibája volt - szerintem. Én attól még ugyanúgy megbabonázva tudom csodálni Mr. Fassbender (bocsánat, legyünk pontosak, Herr Fassbender) művészetét.
Nos, ebben a filmben mindketten csodásat alakítottak.
Egy háborút megélt, ám elég posztraumás stresszben szenvedő férfi megpályáz egy olyan állást, amit - ahogy gondolnánk - értelmes ember nem tenne. Egy világító toronyban kell dolgoznia.
A háborútól megsebzett lelkű férfi elmenekül a szigetre, ami két óceánt köt szinte össze. S a hónapok alatt, ahogy ott dolgozik, levelezni kezd az egyik helyi fiatal lánnyal, Izabelle-lel, aki a szívébe lopja magát a vidámságával, fiatalságával.
A levelezés házasságba torkollik és pillanat alatt Isabelle a szigeten találja magát vadifriss, ám azért elég idegen férjével.
Nem, ne tessék horror filmet várni, vagy valamilyen thrillert.
Csak egy drámát, amilyen az élet is tud lenni... egy kegyetlen drámát.
A fiatalasszony hamar terhes lesz, de egy viharos éjszakán elvetél.
Aztán nagy nehezen amikor túlteszi magát a dolgon, újabb babával próbálkoznak.
A második baba is idejekorán születik meg, vagyis őt is elveszítik.
Tom is összeomlik, de neki ott a munkája, míg Isabelle teljesen magába zuhan.
S egy nap egy csónakot sodor oda a szigetükre a jó (vagy épp rossz) sors és egy halott férfi, illetve egy csecsemő fekszik benne. Csodával határos módon a kisbaba túlélte az utazást, így gyorsan gondoskodnak róla.
Csakhogy Isabelle két elvesztett kisbaba után úgy érzi, mégiscsak kapott a sortól egy gyermeket.
Tom hiába kérleli, hogy jelentsék, Isabelle - komolyan tuti, bombabiztos - érvekkel meggyőzi férjét, hogy a kislány senkinek sem fog kelleni...
Azzal sajátjukként bemutatva a családnak, boldogan élnek... (de nem addig, amíg meg nem halnak)
Idáig mesélem el... A többit már tessék megnézni...
Számomra ez a film maga volt a szikláknak nekicsapódó hullám.
Olyan mély és szenvedélyes érzelmeket vonultatott fel számomra a film, olyan egyszerű képletbe csomagolva, amit rég láttam már.
Alicia-tól nem vártam volna ilyen fiatalon ilyen mély érzelmeket. Hiszen egy gyermek elvesztése borzalmas dolog lehet, hát még kettőé. Teljesen átéreztem és belegondoltam abba, hogy milyen fájdalmas lehetett Neki.
Fassbender pedig azzal a kevés szóval, amit a filmben elmondott, azzal is olyan szeretetet és bölcsességet tudott átadni nekünk, nézőknek, amit csak Tőle várok el.
A szeretet, a szerelem, az összetartozás, az élet, a halál... mind-mind olyan dolog, amit nem lehet egy vállrándítással lerendezni.
Döntések, döntések, döntések. Amik ha kicsiknek is tűnnek, akár egész életünket megváltoztathatják.
Mikor teszünk jót, mikor rosszat?! Olyan kérdések, amikre nincsenek egyetemes válaszok. Csak érzések, s a lelkiismeret, ami mindig közbeszól, ha félrecsúsznánk, ha nem látszódna a fény a mi óceánunkon, az életünkben.
A szeretet, a szerelem, az összetartozás, az élet, a halál... mind-mind olyan dolog, amit nem lehet egy vállrándítással lerendezni.
Döntések, döntések, döntések. Amik ha kicsiknek is tűnnek, akár egész életünket megváltoztathatják.
Mikor teszünk jót, mikor rosszat?! Olyan kérdések, amikre nincsenek egyetemes válaszok. Csak érzések, s a lelkiismeret, ami mindig közbeszól, ha félrecsúsznánk, ha nem látszódna a fény a mi óceánunkon, az életünkben.
Azt hiszem, hogy Michael Fassbender korunk egyik igen meghatározó és erőteljes színésze.
Nagyon szeretem, ahogy egy-egy pillantásával olyan sok mindent elmond, ami gyönyörű. A könnyekkel a szeme sarkában átélem az ő fájdalmát, küzdelmét.
Nem azt mondom, hogy ez lesz az évszázad filmje, de hogy megszerzem és elolvasom a könyvet, amiből ez a film készült és igen, sokat fogom még megnézni ezt a filmet, az tuti.
Senki ne várjon oldalgörcsölős nevetést a film alatt, de zsebkendő elkél mindenképp.
Csak komoly és melankólikus hangultban levők nézzék meg a filmet. Nem tucatfilm, az biztos.
De ennek ellenére (vagy pont ezért) nagyon is ajánlom a történetet!
