Vannak olyan filmek, amikre az ember lánya úgy ül be/le, hogy üsse kő, nézzük meg.
Aztán kiderül, hogy élete egyik legjobb filmjét látta...
Volt egy ilyen pillanat az életemben. Már írtam róla.
A Lazacfogás Jemenben c. film volt ez. Eddig.
Most lett egy másik "lazacfogásos film", ahogy szoktuk E. barátnőmmel mondani.
Rachel McAdams nagy kedvencem lett a Sherlock Holmes film óta (természetesen a Robert Doweny Jr.-os filmre gondoltam).
Erre a filmre is vártam. Főleg, amióta láttam a Fogadom c. filmet, vagy az Ébredj velünk... ez mind-mind olyan film volt, amire kellemesen emlékszem vissza Vele.
Na, vissza a mostani filmre.
Szóval Rachel miatt kezdtem bele a filmbe.
Megakadtam, mert világ életemben eléggé távol voltam a vöröshajú, vékony, ám kicsit kétbalkezes srácoktól. Nekem mindig valahogy az olyan igazi rosszfiúk kellettek, mint mondjuk Jeffrey Dean Morgan, vagy Bruce Willis.
Úgyhogy amikor megláttam Domhnall Gleeson-t, nem ugrottam ki a bőrömből és nem lógott kocsányon a szemem. Aztán kiderült a film elején, hogy igen, a srác tényleg olyan, mint amilyennek látom, olyan kis kétbalkezes tényleg.
Aztán kiderül a film turpissága.
Tim családjában minden férfi vissza tud menni az időben. Előre nem, de vissza igen.
S miután édesapja (Bill Nighy, akiről kiderítettem már réges-réges régen, hogy valami szenzációsan zseniális színész) elküldi egy sötét helyre, hogy próbálja ki, s tényleg összejön a dolog, főhősünk élete gyökeresen megváltozik.
Elmegy Londonba, hogy szerencsét próbáljon, s egy pillanat alatt megismerkedik egy lánnyal. De hogy ismerkedik meg!
Aztán kiderül, hogy mégsem úgy ismerkedik meg vele, mert módosítani kell a múlton.
S mielőtt még valaki azt hiszi, hogy ez a film az Idétlen időkig-et fogja utánozni, az nagyon nagyot téved.
Piszkosul más a film.
Aztán újra elrontja az ismerkedésüket és mittomén, talán megint újra?!
Aztán amikor végre megismerkednek, jönnek az újabb gondok, problémák.
Semmi más, csak az apró kis gondok, amik az életünket átszövik.
Semmi extra nincs a filmben, csak annyi, amennyi bármelyikünk életében lehetne, csak egy kicsit mégis másképp.
Kevés olyan film van tényleg, amire azt mondhatom, hogy majdnem végignevettem. Ez a film ilyen volt. Úgy előhozta belőlem a hülye romantikust, mint a pinty! Persze nagyon komoly is a film a maga nemében, mert vannak pityogós részek is, de mégis!!!
És újra felfedeztem, hogy - szerintem - egy pasiban a legfontosabb a humor és a szeretet.
Bárhogy nézzen ki, bármilyen ronda lehet, vagy szép, izompacsirta, vagy vékony, vagy fura, vagy különc, de ha szeretettel és humorral van kibélelve, akkor az mégiscsak csoda.
Vajon vannak ilyen férfiak?!
Ahogy a filmet átitatja a humor, a szeretet, attól lett olyan szerethető, olyan, amitől az ember lánya vidám lesz, s pozitív életszemléletű.
S nagyon tetszett az a dolog, ahogy a főszereplő az időugrásokat kezeli. Azt hiszem, egy nagyon fontos dolgot akart velünk megtanítani a film. Vagy több nagyon fontos valamit.
Hogy mit? Nekem az élethez való hozzáállást, hogy próbáljam meg tényleg úgy nézni a napokat, mintha az lenne az utolsó, vagy akár egy olyan, amit már újra átélhetek. Rácsodálkozhatok a szép dolgokra. A virágokra, a nap sugaraira, a mosolygásra és a - már elnézést, hogy nagyon részrehajló vagyok - könyvek szeretetére. Ja és a nevetésre, illetve a nevettetésre, a humorra.
Tim megélhette másodszorra is a napokat, néha harmadszorra is és néha nagyon jók a napok, néha kevésbé. Néha nagyon rosszak. De valahogy azt mutatta meg főleg nekem ez a film, hogy a nagyon rossz napok miatt ne keseredjek el, hanem rázzam meg magam következő reggel és vegyem észre, hogy ez új nap, új lehetőség, új bulik, új kacagások, boldogságok, szeretetek várhatnak.
Nem tudom kinek, mennyire fog tetszeni ez a film, de azt hiszem, egyszer legalább megéri megnézni
A lényeg: "A jövő miatt aggódni annyit ér, mintha rágógumizással próbálnánk megoldani egy algebra egyenletet."
